A Dunai horgászat rendkívül nehéz és kiszámíthatatlan. Van, mikor a folyó elhalmoz minket élményekkel, van mikor napokig egyetlen kapás nélkül töltjük el szabadidőnket köves, sóderos partján. Rendkívül nehéz, sőt szinte lehetetlen kiismerni az ős folyamot, hisz itt az eredményesség nem csupán az évszaktól, napszaktól, időjárástól, de a víz magasságától, zavarosságától is nagyban függ. Az sem mindegy, hogy éppen apad, vagy árad a folyó, mert egész más lehetőségeket tartogatnak számunkra ezek a jelenségek. Általában az ember megérzéseire kényszerül hagyatkozni, amik vagy bejönnek, vagy nem. Hosszútávon azonban ezek a megérzések a kitartó horgász számára egyre gyakrabban hozzák meg a várva várt eredményt.

Márnára és keszegre várva a Duna sóderos partján

Barátaimmal úgy döntöttünk, hogy ezen a július végi esős, borús és rendkívül szeles szombati napon a folyam békés halait próbáljuk meg horogvégre keríteni. Persze, ha esetleg nem jönnének be a számításaink, B terv gyanánt mindannyian vittünk magunkkal egy-egy pergetőbotot is. Horgászhelyül a Monostori Erőd előtti sóderos partszakaszt választottuk, ahol bár nem túl mély a víz, reméltük az etetésünkön idővel megjelennek a folyami halak. A több zacskónyi etetőanyagot, vele megegyező mennyiségű agyaggal nehezítettük meg, majd kezdődhetett a hely megszórása a partól olyan harminc méteres távolságban.

Krisztián és Jimmy agyaggal nehezített etetőanyag gombócokat hajigáltak a habokba

Jimmy egy ókori görög atlétát idéző mozdulattal röptette meg a súlyos gombócot

A célhalak ezúttal a Duna vad márnái és termetes keszegei voltak, így csalinak kockára vágott sajtot, puffasztott rizst, vagy csontkukacot tűztünk a degeszre tömött, nehéz ólmokkal kisúlyozott etetőkosarak alatt lifegő horgokra. Botjainkat villára állítottuk meredek dőlésszögben. Végüket kövekkel nehezítettük meg, nehogy egy vadul kapó márna megúsztassa felszerelésünket.

A halak nem jöttek, de a zord felhők már gyülekeztek a fejünk fölött

Az idő nem volt túl kegyes hozzánk. A szinte viharossá fokozódott szél eléggé megkeserítette horgászatunkat, de mi ennek ellenére is nagyon jól éreztük magunkat. Sokat nevettünk, viccelődtünk, miközben egy szélvédett zugban tüzet raktunk, hogy kicsit átmelegítsük átfagyott tagjainkat. Sajnos, a békés halak nem nagyon akarták megmutatni magukat nekünk. Az egész nap eredménye egy megtermett géb lett, ami Jimmy horgán végezte be pályafutását. Krisztián kedve elég bosszús volt, hogy nem sikerült halat fognunk, de hát a sikeres fogás a Dunán sosem borítékolható. A folyó ezúttal zord arcát mutatta felénk.

Tekintélyes etetésünkre egyedül ez a géb állt be

Ahogy közeledett az alkonyat, úgy döntöttünk, hogy feladjuk a sikertelen fenekezést és pergetéssel próbálunk meg revánsot venni a hömpölygő folyamon. Sajnos, csak ketten folytattuk a horgászatot mert Krisztiánnak más programja adódott. Bár, a szeles időben nem élt a víz felszíne, optimizmussal töltött el, hogy barátaim az elmúlt hetekben több nagyméretű süllőt is akasztottak, de sajnos nem tudták őket megszákolni. Krisztián egy derekas harcsával folytatott küzdelemben is alul maradt könnyű pergető szerelésével. A bajuszos szanaszét rágta a szerencsétlen Rapalát mielőtt távozott. Első helyszínként a vízi rendőrség előtti partszakaszt választottuk. A harmadik dobásnál valami odakoppantott felúszó wobbleremnek, de sajnos nem sikerül akasztanom. Mindenesetre műcsalim szerzett egy süllőfog által elkövetett harci sérülést. Önbizalmamat nagyban növelte az eset, de több rávágás ezen a részen sajnos nem érkezett.

A nap végén pergetőbotjainkat vettük elő és a már ismert Duna szakaszt vallattuk meg

Következő helyszínként a hajóállomás környékét választottuk. Jimmy kérdezte, hogy hátulról, vagy elölről kezdjük el megdobálni a kikötőt. Hátulról, mert ha nem jön be, még mindig kezdhetjük elölről – válaszoltam mókásan. :o) Lépésről lépésre vallattuk végig a kikötőt, míg nem a rakodóig értünk, ami bár nekem sosem adott még halat, barátom nagyon bízik benne. A második dobást húztam el a kövezés előtt, amikor apró koppanást éreztem műcsalimon. Rögtön bevágtam, és láss csodát, a horog végén fickándozott valami. Nem kapitális hal ugyan, csak egy méret körüli süllőgyerek, de az ínséges nap után leírhatatlan örömet okozott nekem. Kiabáltam Jimmynek, hogy halam van, de elég sokára hallotta meg, így a süllőcske egy ideig ficánkolt még előttem a vízben. A gyors horogszabadítás után visszacsúsztattam a habokba idei első dunai süllőmet, hogy egy virgonc farokcsapásával eltűnjön az éjszakában.

Megvan az idei első dunai süllőm!

Szép külső akadás. Ezt simán ki fogja heverni...

Bár a méretet nem érte el, de az eseménytelen nap után nagy örömet szerzett nekem

Hátamat kinyújtóztattam és új dobásra emeltem pálcámat. Talán több hal is jár itt a környéken? - tűnődtem. SSR 7 SFC Rapalámat lassan meg-megállítva vontattam be, hogy a sodrás éppen hogy csak egy kicsit kapjon bele csőrébe. Már csak pár méterre járt tőlem a fahalacska, amikor akkora rántást éreztem a bot végén, mint még pergető pályafutásom alatt soha. Bevágtam, és botom azon nyomban karikába hajlott. Rögtön a fék után kaptam és próbáltam engedni rajta, mielőtt a meginduló tettes kitépte volna kezemből a könnyű süllőző pálcát.

Hűha! Ez meg mi a jó ég lehet?

Itt még nem látszott, hogy ki is  a tettes...

Az orsó sikítva adagolta a zsinórt a hal brutális kirohanásaihoz. Botom keményen dolgozott, mint előtte még sosem. Mi lehet ez? Nagy fogas biztos nem, hisz fejrázást nem érzek, viszony egymást követő iszonyú rántásokkal borzolta idegeimet ellenfelem. Talán termetes balin lehet. - suttogta Jimmy, miközben újabb rántások szaladtak végig a pálcán. A lefelé törő szörnyeteget alig bírtam megállítani. Egyszer csak mintha elakadtam volna, a hal megállt a fenéken. Fölé mentem a parton és megpróbáltam kicsit erőltetni, mire zsákmányom elszakadt az aljzattól. Ekkor esett le a húsz fillér kibe is botlottam. Megérzésem egy pillanat alatt valósággá vált, mikor az előttem fröcsögő vízben megpillantottam egy hatalmas márványló testet és a víz fölé meredő két fehérlő bajusz szálat.

A könnyű süllőző bottal akasztva alaposan próbára tette ellenfelem horgásztudásomat

Harcsát akasztottam! A Dunán először!

Harcsát akasztottam! - kiáltottam fel örömömben. Barátom figyelmeztetett viszont, hogy a harcnak még nincs vége. Mivel ilyen zsákmányra nem készültünk, csak nagy nehézségek árán tudtuk partra emelni az est halát, hisz a hatalmas harcsaszájba belenyúlni magában sem veszélytelen dolog. Főleg, ha még ott fityeg benne egy Rapala két hármashorgával egyetemben. Óvatosságra intettem Jimmit, miközben megragadta a hal alsó állkapcsát és partra segítette életem eddigi legnagyobb harcsáját.

Ahogy farkával sorozatokat vert a zsinórra, alaposan összenyálkázta egy méter hosszan

Parton a csodálatos márványtestű vadvízi ragadozó

A wobbler a szája felső részébe akadt áldozatomnak, minkét horgával masszívan odavarrva magát. Így harcsámnak csak akkor lett volna esélye a menekülésre, ha eltépi zsinóromat. Gyors fényképezés után mérlegeltük első dunai bajuszosomat, ami kilencvenhárom centijével és kereken öt kilós súlyával pergetve fogott legnagyobb halamnak bizonyult. Elégedetten csaptuk össze tenyerünket Jimmyvel. Igazán szép munka volt zárószóra.

Rapalám mindkét horga biztosan fogta zsákmányom szájának felső peremét

Csupán öt kiló és 93 centi. Harcsában nem számít nagynak, de azért szép fogás

Ahogy az eseményeket végiggondolom, furcsa, hogy az óvatos harcsa pont ott vágott rá a műcsalira, ahol az imént a süllő fickándozott a horgomon. Egyáltalán nem riasztotta el a felszínen történt vircsaft. Vagy talán pont ez vonzotta oda a kíváncsi ragadozót? Bárhogy is történt az eset, egy biztos. Az alkonyat beköszöntével a Duna megmutatta nekünk másik arcát is és vastagon kárpótolt minket az egész napos sikertelen próbálkozásokért. Egyre inkább szívemhez nő ez a folyó...

Lám megérte stratégiát váltani. Gyakran a kísérletezgetés hozza meg a sikert...