Az idei évben már számos alkalommal próbálkoztam halfogással az öreg Dunán, de erőfeszítéseimet ezidáig nem koronázta siker. Nem voltam biztos benne, hogy a kudarcok sorozata a vörös iszap szennyezéshez köthető, vagy egyszerűen még nem indult meg a szezon. A tavalyi év tapasztalatait szem előtt tartva már türelmetlenül vártam a májust, amikor az előző idény első ragadozóit sikerült nyakon csípnem. Rendkívül kíváncsi voltam, hogy ejtett e maradandó sebeket az ökológiai katasztrófa szeretett folyónk testén, vagy ismét egy fogásokban gazdag évnek nézhetünk elébe...

Feldíszített csatahajó várta a látogatókat a Komáromi Napokon

A töltés tetejére fellépve nem minden napi látvány tárult elém. A komáromi híd fölött egy feldíszített hadihajó állt lehorgonyozva, múzeumként fogadva a városi mulatságba látogató családokat. Mosolyogva szemléltem a világháborús harci alkalmatosságot, miközben elhaladtam a lövegtoronyból kikandikáló ágyúk mellett. Lám, mára turistalátványosság lett a rettegett fegyverzetből... Első meghorgászandó állásként a vízi rendőrség lépcsőjét választottam. Ugyan itt még soha nem fogtam halat, de tudom, hogy barátaim nagyra tartják ezt az állást. Párducként osontam le a lejtőn, hogy a lépcső legalsó fokán bedobásra emeljem pálcámat.

A vízi rendőrség alatti lépcsőt választottam horgászatom első helyszínéül

Halkan csobbant a kék hátú X-Rap a habokban. A már régóta beidegződött mozdulatokkal indítottam meg most is a csalit. A gyors bevonatásba időnként belepöccintettem a botom végével. Ilyenkor a műanyag halacska megugrik, majd megáll egy pillanatra. Rendszerint ekkor következik be a rávágás. Most mindössze az ötödik dobásig kellett várnom a hőn áhított rántásra, mikor egy ezüstvillám csillant fel a partnál, szinte a lábaim előtt.

Íme, az év első dunai fogása...

... egy gyönyörű kilóharmincas balin személyében

Egyből éreztem, hogy balin az elkövető, hiszen óriási vehemenciával indult meg az alig pár méternyi zsinóron. Kétségbeesetten tekergettem az orsó első fékét, nehogy kiszakadjon a horog vendégem szájából. Még időben sikerült oldanom a szorításból, így a hal szabadon húzhatta a zsinórt magával, az újabb és újabb kirohanások alkalmával. Nagy élvezettel fárasztottam ki az erős dunai harcost, a küzdelem minden pillanatát kiélveztem.

A közös kép horgásztárs hiányában most elmaradt

Mivel segítségem nem akadt, egyedül kellett kiemelnem a halat puszta kezemmel. Nem nagy dolog ez, mondaná más, akit pocakja nem akadályoz a mélyre hajlásban. Most hasznát vettem annak a négy-öt kilónak, amit az elmúlt hónapban sikerült leadnom. Mélyre nyúlva, nyakon ragadtam a már magát megadni készülő őnt. A horog kívülről akadt a pofájába, ami a mellévágásnak a félreismerhetetlen jele. Talán hibázott a ragadozó, vagy játszadozott prédájával? Ki tudja... Mindenesetre büszkén tartottam a magasba idei első, kilóharmincas balinomat, hogy néhány gyors fotót követően visszaengedjem a Duna zavaros vizébe.

És visszaadtam neki az életet...

... hogy gyarapodjon és sokasodjon :o)

Ekkor azt hittem, hogy a mai napon bármi megtörténhet, de sajnos ez volt minden amit az öreg folyó nekem felkínált. A víz korbácsolását a rakodó alatti kövezésen folytattam, ahol a tavalyi hajóknak, pontonoknak csak hűlt helyét találtam. Kár, pedig rendkívül jó balintanyák voltak a lehorgonyzott vízi járművek mentén megtörő örvények, langók. Rengeteg rablást tapasztaltam a kövezések mentén, de kapásig sajnos nem tudtam eljutni. Lassan beállt a sötétség és nekem indulnom kellett a vasútállomásra, hogy elérjem az utolsó induló vonatot.

A rakodón javában folyik a munka

Pergető felszerelésem és a már jól bevált kék hátú X-Rap

Bár, csak egy halat sikerült fognom, mégis elégedett voltam, mert láttam, hogy szeretett folyóm tavalyi formáját mutatva élt, mi több, nyüzsgött az élettől. Miközben hazafelé zakatolva a fényképeket nézegettem, máris türelmetlenül vártam, hogy egy hónap múlva ismét meglátogassam az öreg Dunát. Talán akkor már süllőt is sikerül fognom...

A tavaly még itt veszteglő uszályoknak idény nyomát sem találtuk