Ha már kopogtat az ajtón az ősz és az ártéri fák levelei zöldből sárgába, bordóba fordulnak, számomra elérkezik a csukák ideje. A Tisza-tóra már hosszú évek óta járunk vissza ebben az időszakban és a tapasztalat azt mutatja, hogy a szeptember, illetve október eleje számunkra sokkal eredményesebb és eseménydúsabb, mint az azt követő hónapok. Ekkor a víz még nincs szétcsapva, rengeteg szűz pályát lehet találni, ám a ragadozók még mélyen a növényzet sűrűjében lesik prédájukat, ahonnan csak sok furfanggal és a megfelelő technikák alkalmazásával tudjuk őket kipiszkálni. Tudatosan keressük ilyenkor az éppen hogy meghorgászható részeket, ahol a hínár fölött csak pár arasznyi szabad vízoszlop található, ugyanis a ragadozók is az ilyen jellegű, tisztásokkal tarkított, sűrűn benőtt részeket preferálják.

Kimaradt pár hónap. Igen, a lendület kicsit megszakadt... bedarált a nyolc év folyamatos blogolás monotonsága. Alkotói válság húzta ki lábam alól a szőnyeget. Sokat gondolkodtam, hogyan lehetne kitörni a mókuskerékből, bevallom, az is megfordult a fejemben, hogy abbahagyom az egészet. Ám ti, kedves olvasok, buzdítottatok, biztattatok és nektek köszönhetően újabb lendületet nyertem... kissé újragondoltam ez egészet. Úgy döntöttem, évi négy-öt írás még lazán belefér, nem terhel le túlzottan és ti továbbra is követhetitek horgászkalandjaimat. Nem fogok nektek csalódást okozni, ugyanis az eltelt hónapok alatt gyönyörű vadvízi halakat, különösen gyönyörű harcsákat és csukákat sikerült horogvégre csalni. Tehát, a film pereg tovább... Visszatekerve az idő fonalát egészen április elejéig, nézzük meg hogyan alakultak az év első csukás próbálkozásai.

Amilyen fantasztikusan sikerült az októberem a Dunán, annyira nyögvenyelősen telt az év maradék része. Betegségből-betegségbe csöppentem, küzdöttem a vezetői jogosítványért és mindezeknek következtében, nagyon kevés időt tudtam csupán horgászatra fordítani. Rendszerint aki ritkán jár ki a vízre, az nincs napi szinten tisztában a változó körülményekkel, így a fonalat is sokkal nehezebben tudja elcsípni. Sajnos, így jártam én is a 2016-os esztendő végén. No, de azért pár emlékezetes szösszenetről most is be tudok számolni nektek Dunáról-Tiszáról, még ha a régi telek eredményességétől el is maradt ez az időszak számomra. Sebaj, majd talán jövőre fordul a kocka... :o)

Decemberben úgy döntöttem, hogy néhány villámpecát szentelek hőn szeretett patakomnak pár röpke óra erejéig. Már gyerekkorom óta járok vissza ide időről-időre kisebb testű rablóhalakra portyázni, sajnos, az utóbbi években egyre ritkábban. Akadt idő, mikor csukákban bővelkedett a kis folyam, aztán süllősebb időszakok következtek. Mostanában azonban inkább sügérekben bővelkedik a patakocska akadókkal átszőtt zavaros vize. Igazi vadvízről beszélünk, mely méretéből adódóan rendkívül sérülékeny. Az őrizetlenség, az emberi barbárság és mohóság, a télről-télre visszatérő halevő madarak tömege sújtja ezt a vizet szinte folyamatosan. Mindenezek dacára évről-évre sikerül itt magamévá tenni egy-egy felejthetetlen, halakban bővelkedő horgászatot. Szerencsére utolsó alkalommal sem kellett csalódnom e vadregényes kis vízben. Lássuk most ennek a kalandnak a történetét! :o)

Számomra az év csúcspontja süllőhorgászatot tekintve egyértelműen az őszelő. Nagyrészt ebben az időszakban húzom be a legszebb fogasokat a Dunán, többnyire wobblerrel. Valamiért az ősz második felében már nehezebben találom a ritmust, amióta pedig a telek is ilyen gyengén muzsikálnak, a jeges-gumis süllők is megritkultak. Tudtam tehát, hogy az októbert meg kell nyomnom kissé, hiszen az én pályáimon, az én módszereimmel ekkor van a legnagyobb esélyem termetes süllőt fogni. Ám, ez az év rendkívül nehéz volt a Dunán minden pergetőhorgásznak. Még a legtapasztaltabb cimboráim is zsinórban nyomták a betliket és csupán egy-egy beugró szebbecske fogás tartotta az emberben a hitet. Ennek ellenére három emlékezetes horgászatot tudhatok magam mögött ebben az időszakban, mikor az öreg folyó kegyeibe fogadott. Lássuk most e három kaland hiteles történetét!

Immáron negyedik esztendeje, hogy mindent tavasszal és ősszel visszatérünk barátaimmal a Tisza-tó vadregényes vízére csukák után áhítozva. A tározó, mindig is lenyűgözött szépségével, buja növényvilágával és halálomanyával, bár azt is meg kell jegyezzem, hogy elképesztően rapszodikus vízről beszélünk. Gyakran éltünk át itt feledhetetlen élményeket, ám nem volt ritka, hogy bottal ütöttük a halak nyomát. :o) Látni kell, hogy a Tisza-tavi pergetés rendkívül kemény dió, még ennyi év távlatából is. Folyamatosan keresni kell a halat, mozgásban lenni, újabb és újabb trükköket bevetni a siker érdekében. Tudnia kell a horgásznak, milyen körülmények között hová nyúljon, főleg, ha a víz nincs adakozó kedvében. Ám, ha az ember elcsípi a szálat, nem mindennapi kalandokban lehet része, ahogy velem és Edi barátommal is megtörtént tavaly ősszel. Most ennek a hétvégének a tanulságait osztom meg veletek.

Mostanára ötödik alkalommal látogattunk el az olasz Pó folyóra harcsafogás reményében. Az első három történetet már korábban lejegyeztem, kettővel azonban még adós vagyok nektek. Ahogy a korábbi írásokból is kiderült, saját utunkat járjuk a harcsapergetésben, mint hazai, mint távoli vizeken. Próbáljuk magunk által felfedezni, kiismerni a választott folyókat és a halak szokásait, szűkös lehetőségeink birtokában. Ez az út könnyekkel és verejtékkel van kikövezve, ugyanakkor többször már életre szóló élményekkel is gazdagodtunk kalandjaink során. Dobásról-dobásra, éjszakáról-éjszakára találkozik az ember újabb szituációkkal, minek köszönhetően a kirakós játék darabjai lassanként a helyükre kerülnek és a sötétben való kutakodást szépen lassan felváltja a tudatos harcsavadászat. Koránt sem mondanám, hogy megérkeztünk volna, sőt úgy érzem, még az út elején járunk csupán... sok-sok esztendő talán, mire érett harcsapergetőként szállunk majd csónakba. Mégis, úgy érzem áttörést hozott az utolsó kalandunk, mikor tudatosan építkezve, lépésről-lépésre próbáltunk feltérképezni egy számunkra még ismeretlen folyószakaszt.

Szeptember elején járunk még csupán. A természet javában nyári-, zöld ruhájában pompázik, a hőmérséklet pedig át-átlépi a harminc fokot napközben. Ám, mi mégsem tudjuk kivárni az őszt, mikor a rablóhalakat legnagyobb eséllyel csalhatnánk horogvégre. Gergő barátommal úton vagyunk a szőke folyó felé, hátha a nyár vége tartogat számunkra néhány koppanós kapást. Kicsit késünk, már régen felkelt a nap, mire a kikötőbe gördülünk. Gyorsan bepakolunk a ladikba, majd célba vesszük, a számunkra még ismeretlen folyószakaszt. Kaptunk ugyan instrukciókat, merre próbálkozzunk, de ha ott ülsz a csónakban a folyó hátán, soha semmi sem olyan egyértelmű, mint szóban volt előtte. :o) A koncepció az volt, hogy a part mentén található kövezések, akadók mentén bóklászunk majd süllők, kősüllők reményében. A hajnali tiszai táj látványa gyönyörűséggel tölti el az ember lelkét, ahogy a ladik halkan siklik a sima víztükrön.

Sokaknak a nyári hónapok az éves horgászszezon gerincét jelentik, hisz ilyenkor nem kell ázni-fázni a hidegben, az ember kellemes nappalokat, éjszakákat tölthet el a vízparton akár egy szál pólóban is. Számomra azonban ez az időszak mindig holtszezonnak minősült. A Duna ilyenkor rendszerint nehezen adja kincseit, későn sötétedik, korán hajnalodik és a szúnyogok hadával is muszáj megküzdeni. Ráadásul, a fogott halak mérete sem összevethető az őszi, vagy tilalom utáni pergető szezon eredményeivel. Ebben az évben ráadásul a vízállás is szokatlanul magasnak bizonyult... ám, a hömpölygő víz mégsem tolta ki úgy a halat a partszéli régióba, mint ahogy a nagykönyvben meg vagyon írva. Az egymás után érkező árhullámok közül csak egyik-másik hozott szép fogásokat. Ritka és rövid szituációk adódtak csupán a pergető horgász számára, amikbe bele lehetett kapaszkodni. Kevés, ám ugyanakkor mégis gyönyörű halakat adott az idei július számomra. Nézzük hát a történetét ennek a szeszélyes időszaknak!

Lám, újabb mérföldkőhöz érkeztem horgász-blog írói pályafutásom során. Immáron hetedik esztendeje követhetitek nyomon kalandjaimat, élménybeszámolóimat. Ez idő alatt sok víz lefolyt a Dunán... én is rengeteget formálódtam, csiszolódtam az évek során. Az utóbbi időben már kizárólagosan a pergetésnek szentelem figyelmemet, az esetleges békéshalas próbálkozások mára teljesen kikoptak a naptárból. Az elmúlt évben már szinte csak vadvizeken cserkeltem a rablóhalakat, hiszen ha az ember a Dunán, a Tiszán, a Tisza-tavon, vagy a Pón szeretne szebbecske süllőket, csukákat, vagy harcsákat fogni, nem herdálhatja szét a horgászatra fordított idejét. Mondhatnám, ezek a vizek teljes embert kívánnak külön-külön is, nemhogy együtt véve. A fent említett folyók, tavak sokszor fukarkodnak kincseikkel, de ugyanakkor időről-időre életre szóló élményekkel jutalmazzák meg a kitartó horgászembert. Egy éjszaka a morajló Duna partján, egy napkelte látványa a szőke folyó hátán, része lenni a természetnek Tisza-tavi morotvákon, mind-mind olyan pillanatok, melyekkel gazdagabbnak, szerencsés embernek érezhetem magamat. Remélem ezeket a pillanatokat sikerült átadnom történeteim sorai közt.
Aki régebb óta követi nyomon írásaimat, az valószínűleg észrevette, hogy az elmúlt pár esztendőben az élménybeszámolókon túl igyekszem minél több tapasztalatot, észrevételt, szakmai trükköt átadni a kedves olvasóknak, ezzel is segítve mindenkit, hogy eredményesebben gyakorolja kedves hobbiját. :o) Remélem, mindenki talált magának néhány érdekes momentumot, amit később hasznosítani tudott... ;o)

Egy blog vezetése nem csak halakról és kalandokról szól, hanem barátságokról is egyben. Szeretném megköszönni néhány cimborának, hogy velem tartottak az elmúlt időszakban is. Köszönettel tartozom Faternak, Horváth Andrisnak, Ratkai Mikinek, Nagy Rolandnak, DS Gergőnek, Bencének, Nagy Andrisnak, Blázy Tamásnak, Edinek, Zozónak és Somának, Nagy Csabinak, Jimmynek, Márkus Milánnak, Huszt Janinak és Gabesznak a közös kalandokért. Külön köszönöm mindenkinek aki, hozzászólásival megtisztelte írásaimat, vagy csupán elolvasta egy-egy írásomat. Tartsatok velem a nyolcadikban is ;o)