Lassan a végéhez közeledett a kíméletlenül tűző napon töltött vesszőfutásunk, ahogy a narancs színű labda lomhán közelített a horizont felé. A tikkasztó meleg, bár csodás halakkal ajándékozott meg minket, erősen próbára tette kitartásunkat. A késő délutáni órákat az elvonuló vihar által helybenhagyott felszerelésünk rendezésével, újracsalizással és etetésünk felfrissítésével töltöttük. Jómagam elballagtam a halőrházhoz zuhanyozni, így szinte újjászületve tértem vissza horgászállásunkhoz. Fater is megérkezett a tópartra, hogy a napközbeni telefonváltásokon felcsigázva, kivegye részét a termetes halak megtizedeléséből a Tata és Agostyán között elterülő Római tavon.

Lassan nyugovóra tér a napkorong a tatai horizonton

Most már három pár bottal vártuk a kapásokat, de az elvonuló front kissé elvette a békés halak étvágyát. Elsőnek a harcsázó botom fékje reccsent meg. Mire odaértem a kapásjelző be volt esve a vízbe. Megfeszítettem a zsinórt, de nem éreztem ellenállást, így a helyén hagytam a három szál piócával csalizott 5/0-ás húskampót. Egy óra múlva ismét valami megszaggatta az orsó fékjét, de most sem sikerült akasztanom, pedig igen agresszív húzás volt. Lehet, hogy hiba volt, de ekkor lemondtam a harcsázásról, hisz Ricsi barátom 12 órás jegye pont lejárt. Így már csak négy bojlis botot hagytunk bent, a horgok mellé fűzött nagyméretű hallibut pelletekkel. Az első halat faternak sikerült megszákolnia. Egy szép két kiló fölötti pikkelyes küzdött meg a nagyméretű csalival. Persze nem ekkora pontyokra készültünk, de hiszen a reggel is hasonlóan kezdődött...

Fater még ki sem érkezett a tópartra, máris halat akasztott

Lassan elsötétült a táj. Izgalmat csak az időnként megugró, kapásjelzőbe rögzített világítópatronok fénye okozott, ahogy megemelkedtek, majd visszaestek a helyükre. Persze erre nem lehetett bevágni, hisz csupán a kisebb pontyok próbálkoztak a számukra túlságosan nagy csalival. Sajnos, az éjszaka nem volt békésnek mondható, mert a felhőkben érkező vérszívó rovarok mellett, a közeli horgászstégeken kibontakozó táncos – zenés mulatság is alaposan megborzolta idegszálainkat. Kis reményt adott a kínlódásba, hogy este tizenegy körül a gáti szakaszon egy kilenc kilós tőpontyot szákolt meg egy másik társaság. Ez a röpke remény azonban lassan tovaszállt, ahogy a fáradtság erőt vett rajtam. Botjaim mellett ülve fejem előrebicsaklott, majd álomba szenderültem. Igazi mély, fáradtsággal átitatott álom volt ez, amibe gyorsvonatként süvített bele felsíró orsóm vad recsegése. Egy szempillantás alatt talpra ugrottam és besuhintottam, a már nem várt látogatónak.

Az eseménydús nap egy gyönyörű tükrössel búcsúzott tőlünk

A kerek bajuszos a maga tíz kilójával beállította új tükörponty rekordomat

Éreztem, jól akadt a horog. Böszme vendégem elődjeitől eltérő módon, nem vad kirohanásokkal, hanem egyhelyben történő súlyos forgásokkal, kavargásokkal adta fel a leckét számomra. Álmomból felriadva, kábán irányítottam, a magát megadni nem nagyon akaródzó éjszakai betyárt. Tíz perces küzdelmet követően, sikerült matracra fektetnem életem eddigi legnagyobb, kereken tíz kilós tükörpontyát. Valahogy a tükrösök ezidáig elkerültek engem, de most és itt, revánsot vettem ezért. A horog ütötte seb fertőtlenítése és a fényképezés után óvatosan útjára engedtem ezt a gyönyörű pikkelytelen rekordhalat.

 Új pontymatracunk sokat segített a halak mozgatásában és visszaengedésében

Egy utolsó fotó a búcsú előtt...

Miután újracsaliztam, ismét elfoglaltam kényelmesnek cseppet sem mondható helyemet a nekem jutott vasszéken. Fél órát sem kellett várni az újabb akcióig. Ezúttal fater botja emelkedett bevágásra. Egyből segítségére is siettem a merítővel, bár a vihar által felkavart kakaó barna vízben csak nagy sokára pillantottam meg apám termetes zsákmányát. Többszöri próbálkozásra sikerült csak megmeríteni a tizenegy kilós tőpontyot. Fater tiszta extázisban volt, miközben rendbe tette élete harmadik legnagyobb halát. Arcán szokatlan révült lelkiállapot tükröződött, miközben a fényképezőt kattintgattam róla. Erre a halra most nagyon büszke volt. Bár, nem ez volt az eddigi legnagyobb, de ezt ezúttal a saját felszerelésével, a saját elképzelései szerint csalta horogra. A gratuláció után a hal mehetett vissza a vízbe, én pedig a sátorba aludni. Ricsit kértem meg, hogy figyeljen botjaimra, amíg megpróbálok pár órát szunyálni.

Fater szinte extázisban fárasztotta ki az est sötétjében 11 kilós ellenfelét

Félelmetes amikor így néz... :o)

Nanana!!!

A hűvös éjszaka a sátorban nagyon kellemes klímát teremtett. Olyan jót aludtam, mint az elmúlt hét kánikulája alatta egyszer sem a négy fal között. Észre sem vettem, úgy elröppent a hajnalig tartó négy óra, mikor fater kiabálására riadtam fel. Tudtam hala van, így kitápászkodtam a sátorból, hogy megszemléljem a már parton fickándozó hét kilós tövest. Természetesen készítettem róla is pár fényképet. Az éjszaka izgalmai után, a hajnal megnyugvást hozott apám ábrázatára. A hal visszaengedése után, újracsaliztam botjaimat és megkértem, a már indulni készülő Ricsit, hogy evezzen be nekünk még egy utolsó etetésre, hogy az előttünk lévő terület a továbbiakban se veszítsen varázsából.

A felkelő nap sugarai egy gyönyörű tőpontyot találtak matracunkon

A hajnal végre békét és nyugalmat hozott apró csapatunkra

Miután megbeszéltük barátommal, hogy legközelebb a Búbánat völgy környéki Duna szakaszt fogjuk együtt megvallatni, elbúcsúztunk egymástól. Mint előző nap, most is az első kapásra délelőtt tíz óráig kellett várni. A kilenc kilós nyurga ezúttal az én horgomat vette fel. A hétvége alatt egyetlen halat sem veszítettem még, így magabiztosságom is jelentősen megnőtt ekkorra. Minden teketóriázás nélkül fárasztottam ki a tíz kiló alatti vadpontyot. Az új harmincas SIMANO zsinórom eszméletlenül jó tűrte az igénybevételt és kettes méretű HAYABUSA horgom sem akadt rosszul egy alkalommal sem. Ezen a hétvégén, minden úgy ment, ahogy elterveztem. Már csak egy nagyobb hal hiányzott, ami ténylegesen próbára teszi felszerelésemet.

Az esti tükrös után folytattam a nyurgák kitermelését...

... bár a szilva aszaló melegben ez nem volt könnyű munka

A halak végül csobbantak egyet a tóban, bár ezt mi is szívesen megtettük volna

Közben a nap tikkasztó sugarai folyamatosan szívták ki belőlünk az életerőt. Egyszerűen nem volt hova menekülni. Szerencsére fater hozott magával egy napernyőt, ami alá behúzódtunk a forró napsütés elől. Csak akkor rohantunk ki, ha valamelyikünk botján kapást észleltünk. Kora délután nekem volt egy akasztásom, ami rögtön akadóba is menekült. Minden trükköt bevetettem, de végül mégiscsak szakítani kellett. :o( Közben fater egyik botját amurozóra szerelte, egy 16 mm hínár-sás ízesítésű pelletet felkínálva a szilikon előkén. Éppen mellettem szunyált, mikor észrevettem, hogy kapásjelzője felemelkedik, majd megreccsen az orsó fékje. Akkorát ordítottam rá, hogy majdnem felborult a székkel. :o) Sikeres akasztás után a partra kurblizta hét és feles nyurga pontyát, mellyel a kezében bemutatott pár zsonglőrmutatványt a fényképezőgép előtt. :o)

A vadul tűző nap elől csak egy kis ernyő nyújtott fedezéket

Egy nyurga faternak is összejött. Egy hibátlan hét és feles vadponty

Késő délutánra tudatosult bennünk, hogy nem fogjuk kibírni reggelig a küzdelmet. Pirosra sült bőrünk valósággal égett testünkön. Kiszáradt ajkunknak, a már rég felmelegedett vizünk sem adott felfrissülést. Úgy döntöttünk hát, hogy összecsomagolunk, hiszen már nem vágytunk másra, mint egy hideg zuhanyra és pihenésre a szoba hűvös árnyékában. A sors viszont nem így írta meg a forgatókönyvet. Szépen lassan elkezdtük bontani felszerelésünket. Először a sátrat, hálózsákot pakoltuk össze, majd az elemózsiás, csalis szatyrokat, pontymatracot. Végül már csak a két beélesített botom maradt a parton, mikor süvítő kapás szakította meg a monoton munkát. Ahogy bevágtam, karikába hajlott a három és fél librás bojlis botom. Hűha, talán most jön majd a hétvége hala? - eszméltem fel. Az óriás ponty, mint egy tengeralattjáró indult meg újra és újra. A hétvége alatt, most érzetem először, hogy nem én vagyok az ura a helyzetnek.

Ha tíz perccel előbb jött volna, neki is jutott volna matrac :o(

Ez volt az, amire már tényleg nem számítottunk indulás előtt pár perccel

A tizennégy és fél kilós behemót életem eddigi második legnagyobb hala

A féktelen behemót többször is átúszott másik damilomon, így akrobata mutatványokkal kellett átbújnom, még bent lévő botom zsinórja alatt, hogy egy pillanatra se szakadjon meg a kapcsolat köztünk. Miután fater kitekerte másik szerlékemet is, nyílt igazi terem a fárasztásra. Kellett is, mert a harc még csak most kezdődött. Lassú, méltóságteljes, a tíz kiló felettiekre oly jellemző, lomha mozgással próbált megszabadulni ellenfelem terhétől. Mikor először megláttam fordulni az óriási haltestet, teljesen elképedtem. Ebből még akár rekord is lehet... Vagy ötször meg kellett pipáltatnom, mire sikerült megmeríteni zsákmányomat. Éppen hogy belefért új bojlis szákunkba, a mérlegen tizennégy és fél kilót nyomó behemót tőponty. Örömöm leírhatatlan volt. Sajnos, a pontymatracot már elpakoltuk, így a puha fűre fektettük le az termetes hústömeget. Össze is gyűltek a gát horgászai megcsodálni a nem mindennapi fogást.

A hibátlan pikkelyes bearanyozta a napunkat

Bár a kíméletesség eszközeit elcsomagoltuk már, azért vele is óvatosan bántunk

És végül ő is visszanyerte a szabadságát... :o)

Miután visszaengedtük a hétvége legnagyobb halát, kitörő örömmel csomagoltuk el még szanaszét lévő felszelésünket. Kedvenc tavunk ismét nem mindennapi élménnyel ajándékozott meg minket. Ki tudja, ha maradtunk volna éjszakára, lehet még lett volna részünk néhány páratlan élményben, de úgy érzetük ennyi elég volt mára. Kell hagyni legközelebbre is valamit... :o)

 Augusztusban újra kifoglak! Addig szedj fel még pár kilót!