A tavalyi remekül végződött közös bojlis hétvége után, ebben az esztendőben ismét vendégül láttuk Kocikát és Misit, a két elszánt balatoni horgászt. A cél ezúttal is a közösen eltöltött idő, önfeledt beszélgetések, és a tavi pontyok becserkészése volt. Bár, a hétvége fogási mérlege elmaradt az előző évitől, így is sikerült néhány gyönyörű pontyot horogvégre keríteni a tó ősállományából. Nagyjából fél tucat termetes jószágot fektettünk matracra a hétvége folyamán, melyek súlya hét és tizenkét kiló között mozgott. Mellettük rengeteg kisebb példány és néhány siheder amur került szákba ez alatt a két nap alatt. Rendhagyó módon most mégsem erről a történetről szeretnék írni, azt majd a képek elmesélik. Ebben az írásban inkább olyan gondolatokat szeretnék papírra vetni, melyek a bojlis tavakon átélt tapasztalatim nyomán merültek fel bennem és már régóta kikívánkoztak.

Ismerős terepen vettük üldözőbe az óriáspontyokat ezen a hétvégén

Botok beélesítve, jöhetnek a halak

Az első áldozat, egy 8 kilós tőpont, halas bojlira éhezett meg

Misinek ez a szép töves volt az idei eddigi legnagyobb fogása

Mikor három évvel ezelőtt először megpróbálkoztam a bojlis módszerrel, olyan sikereket értem el általa, melyek korábban álomszámba mentek. Egymás után fogtuk ki barátaimmal a tíz kilót meghaladó súlyú, bivaly erős, egészséges tavi pontyokat. Az óriási halakkal vívott harc élménye teljesen magával ragadott. Olybá tűnt számomra, hogy a kifogott halak visszaengedése, a velük való kíméletes bánásmód kijelölte számomra a spotszerű horgászathoz vezető utat. Nincs is annál szebb dolog, mint zsákmányunkat szabadon engedni, hogy azok minél nagyobb méreteket érjenek el idővel, hozzásegítve minket soha nem látott rekordfogásokhoz. Tévedtem.

Munkában az idősebb generáció

Többnyire ilyen apróságok húzták el a szereléket, akárhogy próbáltunk szelektálni

Az első megdöbbenést ez a sebes szájú 9 kilós potyka okozta

Szája széttépve, feje teljesen begyulladva

Már eleinte is feltűnt egy-egy termetesebb ponty, minek a száját korábban megszúrta valaki, de ahogy múlt az idő, egyre sűrűbben fogtam olyan halakat, amelyeknek nagyon durván szét volt tépve a pofájuk, némelyiknek gyakorlatilag nem is volt arca. Ki tehet erről? – tettem fel a kérdést magamban. Egyértelműen azok a horgászok, akik nem figyelnek oda a halak testi épségére és a kíméletes bánásmód eszközeit mellőzve, sokszor ittasan, vagy az akadó mellé letett botjukat gazdátlanul hagyva próbálnak halat fogni. Igen, csakis ők lehetnek a hibásak! Később rájöttem, hogy bár erre is akad példa szép számmal, mégsem ez a fő oka a tömegesen előforduló megtépett szájú, nyomorék halak megjelenésének.

Tizenegy és feles hibátlan pikkelyes fater kezében

A visszaengedés pillanatai

Be kell látni, hogy hazánkban a ponty centrikus horgásztársadalom okán a bojlizás az egyik legnépszerűbb horgászmódszerré vált. Erre ráépült egy olyan piac, amely ezt az igényt teljes mértékben kiszolgálja. Méregdrága felszerelések, versenyek, showk és hektáros bojlis tavak, melyek meg lettek tömve természetes környezetükből kiszakított kapitális pontyokkal. Ebben a torz világban minden a pénznek és az üzleti érdekeknek van alárendelve és maga a kifogandó hal csupán egy eszköz, ami köré az egész cirkusz fel van építve. Csupán egy pótolható fogyóeszköz…

Bojliról pellettre váltva jelentősen megnőtt a kapások száma

Hét kilós spanyol pikkelyes a matracon

Ponty portré

Ez a ponty rendkívül jó kondícióban volt. Először azt hittem, bőven tíz feletti

Az úgynevezett kocka tavak egyre másra a bojlis horgászmódszerre  rendezkednek be, ugyanis ebből lehet rövidtávon minél több pénzt visszaszedni. A betelepített óriáshalaknak van egy bizonyos piaci ára és a pocsolya méretű tavacskát folyamatosan körülülő horgászok pedig termelik a hasznot. Ezeken a tavakon a halaknak nincs hova menekülni, nincs más táplálékuk, mint a tonnaszámra beszórt pellet és bojli. Az egész olybá tűnik, mint egy moslékra bevonuló disznó csorda, melyek a proteinben feldúsított tápláléknak köszönhetően, igen termetesre híznak és miután számtalanszor kifogták őket egyszerűen elhasználódnak. Az a hal, amely minden erejét regenerálódásra fordítja, megáll a fejlődésben, összeesik, idővel elpusztul. Ilyen körülmények között a catch & release nem a hal életét megkímélő sportszerű módszer, hiszen ezeknek a szerencsétlen páráknak talán az lenne a megváltás, ha agyoncsapnák és kifiléznék őket.

Újabb kilenc kilós zsákmány

Egyikünk mosolya sem őszinte :o(

Persze ennek a történetnek nem feltétlenül kéne így végződnie. Szabályokkal lehet kialakítani védett helyeket, időszakokat a tó lakóinak számára, meghagyva az esélyt a regenerálódáshoz. Az állások közötti távolság is nagyban befolyásolja, hogy mennyire túlhorgászott egy tó. Nyilván egy olyan vízterületen, ahol jégvesztétől jégbeálltáig folyamatosan horgásznak és az állások három méterenként helyezkednek el egymástól, a halak elhasználódása rendkívüli mértékű, amit újabb vásárolt kapitális példányokkal muszáj pótolni. Agyrém! Lehetne másképp is, de az a haszonszerzéssel és az üzleti érdekekkel nem összeegyeztethető álláspont. És akkor még nem is beszéltem egy szót sem a teljesen felesleges pénzdíjas horgászversenyekről, ahol tonnaszámra szurkálják össze a szerencsétlen pontyok száját, és elképesztő mennyiségű bojlival és pellettel terhelik a vizet. Itt a cél már rég nem a tó legnagyobb lakóinak horogvégre kerítése és a kisebb példányok szelektálása…

Az előttünk letett bóját etetik Kocikáék

Rendkívűl sűrűn elhelyezkedő horgászállások, alkalmanként hat bottal is felszerelkezve

Ebben az esetben a horgász is át van verve, mert a sportszerű horgászmódszer, a halak kímélése valójában egyszerű állatkínzás. Nyilván ha valaki természetes vizeken akaszt valamit és azt visszaengedi, ezzel a természetet szolgálja, hiszen ez a példány valószínűleg soha többet nem találkozik horoggal, kedvére él és szaporodik. Ebben az esetben viszont nem erről beszélünk! A mesterségesen kialakított csöppnyi tavakban a halaknak esélyük sincs minderre. A horog ütötte sebek sorozata révén lassan, de biztosan elhasználódnak. Persze erről a dologról senki sem beszél, mert az üzleti érdekek nem ezt diktálják…

Sikeres etetés után jöhetnek a nagy halak

A minap egy országosan ismert bojlis tavon pergettünk barátaimmal. Gyönyörű süllőket és csukákat kerítettünk horogvégre. Távozásunkkor meg is dicsértem a tógazdát, hogy milyen derék a ragadozó állomány. A válasz megdöbbentő volt. Egy hónap múlva leengedik a tavat és lehalásszák a rablóhalak nagy részét, túladnak rajtuk, mert erősen túlszaporodtak. Megdöbbenve hallgattam a mondóját. Olyan, hogy a ragadozó állomány túlszaporodik, olyan nincs! Egy vízben mindig csak annyi ragadozó hal található, amennyit az kényelmesen el tud tartani. Itt inkább arról van szó, hogy míg a pergető horgásszal elhitetik, milyen sortszerű a halat visszaengedni, sőt méretkorlátozással védik ezeket a fajokat is, időnként egyszerűen leszüretelik az állományt és eladják vendéglőknek. A horgászok ilyen módon való megtévesztése döbbenetes. Előbb utóbb el fogunk jutni oda, hogy földbe ásott lavórokban horgászunk, melyek teli vannak húsz-harminc kilós pontyokkal. Én nem ilyen jövőt képzelek el magamnak, ha horgászni megyek majd az elkövetkező évtizedekben…

Harmónia

Sajnálom, ha sokakat felkavart ez az írás. Nem szokásom ennyire élesen véleményformáló sorokat papírra vetni, de vannak dolgok, amik mellett az ember nem mehet el szó nélkül. Leszögezem, a fent írt gondolatok nem arra a tóra vonatkoznak, ahol a képek készültek, hanem általános érvényűek a bojlis vizek nagy részét illetőleg. Megmondom őszintén, bennem megrendült a pontyhorgászat sportszerűségébe vetett hit, még nem tudom merre kéne tovább lépnem, hogy ismét önfeledten tudjak erre a nemes halfajra vadászni…

Nyugtával dicsérd a napot!