A nyughatatlan horgászember lelkében mindig ott motoszkál az ismeretlen vizek, új területek felderítése iránti vágy. Persze sokkal kényelmesebb olyan helyekre menni horgászni, ahol már megtapasztaltuk a dörgést és a fogás tutinak mondható, mégis jól esik időről időre próbára tenni a szerencsénket egy-egy új élményekkel, új kihívásokkal kecsegtető tavon, vagy folyószakaszon. Persze a kalapban a siker mellett mindig ott van a kudarc lehetősége is... Az áprilist java részt e szellemben történő, úttörő horgászatoknak szántam. Már türelmetlenül vártam az egymást követő hévégéket, hogy meglátogassuk a Pest megyében található Háziréti tározót, illetve a Tata szívében elhelyezkedő Cseke tavat. Megvallom őszintén minkét horgászatot illetően nagy reményeket tápláltam, mégsem jöttek úgy be a számításaim, ahogy előre gondoltam.
Szezonnyitás Agostyánon
Ahogy átléptünk március második felébe, csak nem hagyott nyugodni a lelkiismeret, hogy idén még nem sikerül egy halakban bővelkedő kalandot sem papírra vetni. Bár Bokodon már megfogtuk Faterral az év első uszonyosait, de a néhány kárászból álló karcsú zsákmányt mégsem tűzhettük ki büszkén a dicsőség falra. Úgy döntöttünk, hogy ezúttal tutira megyünk és már bevált terepen, az agostyányi Római tavon elégítjük ki, a tél során mértéktelenné duzzadt halfogási iránti vágyunkat. Tavaly ilyen tájt egy fogásokban rendkívül gazdag napot éltünk át ezen a tavon. Talán idén a sors megismétli önmagát... vagy akár még túl is szárnyalhatjuk az előző évben megtapasztalt kalandokat?
Melegebb vizeken
„Ez a harc lesz a végső!” - dúdolgattam magamban, a még gyerekkoromban, utolsó generációs úttörőként tanult dallamokat, miközben a látóhatáron lassan feltűntek a bokodi hőerőmű óriás, piros-fehér sávos kéményei. Amikor ide érkezik az ember, mintha egyszeriben a régmúlt szocialista időkbe térne vissza. Az egész tavat belengi az iparosodás és az urbanizáció érzése, ahogy elhaladunk, az annak idején még a bányákból csencselt gerendákból megépített, vízen álló kunyhók hada mellett. Az erőmű kifolyójához érve nagyot dobban a lakótelepi ember szíve, hiszen a betontól betonig kijelölt horgászterület ismerősként köszönti a szürke falakhoz szokott horgászt. És ez most nem az irónia helye. Ennek a mesterséges környezetnek is van egyfajta bája, akár az ősvadonnal körülölelt természetes vizeknek. Nem rosszabb itt horgászni, nem jobb, csupán egyszerűen más.
Az elveszett paradicsom
Idén a tél nagyon nehezen adta meg magát. A zord januárt egy havas február követte és hiába merészkedtünk ki többször a Duna partjára halfogás reményében, a húsunkba maró jeges szél pár óra alatt felőrölte ellenálló képességünket és zsákmány nélküli megfutamodásra késztetett minket. Nem lévén eszkimó ez a jeges időjárás közém és legkedvesebb időtöltésem közé állt. Türelmetlenül vártam az első tavaszi napsugarakat, melyek áthatolnak a vastag téli ruházaton és hamis hőérzetet keltve kicsalogatják az embert a vizek partjára. Még javában a tél utolsó havát mutatta a naptár, amikor úgy döntöttem, hogy megragadom a lehetőséget és még a süllő tilalom kezdete előtt meglátogatom az előző idényben még oly sok fogas ragadozót rejtő Által eret.
Vérré változék a víz, a mely a folyóban vala
„Mózes és Áron pedig úgy cselekedének, a mint az Úr parancsolta vala. És felemelé a vesszőt és megsujtá a vizet, a mely a folyóban vala a Faraó előtt és az ő szolgái előtt, és mind vérré változék a víz, a mely a folyóban vala. A hal pedig, a mely a folyóvízben vala, meghala, és megbüdösödék a folyóvíz, és nem ihatának az Égyiptombeliek a folyónak vizéből; és vér vala az egész Égyiptom földén.” Jómagam nem vagyok vallásos ember, de a fent említett bibliai sorok rémlettek fel, miközben megdöbbenve nézegetem a vörös iszap sújtotta térségről megjelent képeket, híradásokat. Lám, a Tisza után sikerült pár újabb folyót is halálra sújtanunk. Az Ajka melletti zagytározóból átszakadó lúgos folyam minden életet elpusztítva végigmarta a Torna patakot, a Marcalt, majd a már amúgy is túlterhelt Rábán át a Mosoni, végül pedig az élő Dunába ömlött. Nekünk embereknek sikerült rászabadítani egy bibliai csapást ezekre a folyóvizekre és még Isten haragjára sem volt szükség hozzá... Többed magammal aggódva vártuk, hogy a Dunába jutott szennyezés vajon milyen hatással lesz szeretett vizünkre. Négy rövid történettel próbálom körülírni, hogy mit tapasztaltam ezalatt a baljós két hét alatt hazánk legnagyobb folyóvizén.
Csukaországban jártunk
Már sok legendás történetet hallottunk a Várpalota közelében elterülő Nagybivalyos tórendszer hatalmas csukáiról. A négy tóból álló vízterület egyikén tilos a kifogott halak elvitele, így az idők során a víz lakói igen termetesre növekedtek meg. Idén már egyszer próbálkoztunk a kifogásukkal, de sajnos az időjárás nem volt partnerünk ebben. Az egyre erősödő szitáló esőben pár óra után bőrig ázva kényszerültünk visszavonulót fújni. Balatonon eltöltött hétvégénk után azonban nem volt kérdéses, hogy megállunk e néhány órás pergetésre a pont útba eső horgásztavon. Az időjárás ezúttal a kegyeibe fogadott minket, hiszen a kezdetben borongós idő délutánra kellemes napsütésbe fordult át.
Egy hétvége a magyar tengeren
Gyermekkorom első horgászélményei a Balatonhoz kötődnek. A tihanyi félsziget lábánál található céges üdülő kis kikötőjében fogtam meg első snecimet mogyorófa vesszőre kötött zsebpecás szerelékkel. Apró élmény ugyan néhány küsz megfogása, de bennem egy életre felébresztette az ősi halfogó ösztönt. A későbbi évek során rengeteg kisebb-nagyobb kalandban volt részem a magyar tengeren, és a mai napig vágyok vissza a smaragdzöld színben pompázó víz partjára. Fogtunk itt termetes dévéreket, méretes pontyokat, gardákat számtalanul, de babahallal csalizott horgainkra időnként egy-egy kősüllő, fogas süllő, vagy angolna is bejelentkezett. Igazi csodálattal azonban azok az öreg sporik töltöttek el, akik csónakjukkal a nádrengetegben ücsörögve óriási pontyokat ejtettek fogságba, vagy hajnalban a nyílt vízről visszatérve megtermett fogasokból álló csokrot emeltek ki a partra. Szomorkodva gondoltam bele, hogy én sosem fogok belekóstolni ebbe a titokzatos, parti horgászok számára zárt világba.
Horgászat a betonteknőben
A fővárosi Duna szakaszról erősen megoszlanak a vélemények. Egyesek szerint a víz itt túlságosan szennyezett, a part teli van kétes eredetű tárgyakkal, szeméttel. Mások ellenben azt mondják, hogy ez a folyó halban leggazdagabb része. Valahol mindkét véleménynek igazat lehet adni. Tény azonban, hogy mióta a csepeli víztisztító megépült és elapadtak a szennyvízbefolyók a víz tisztasága sokat javult, bár ezzel egyetemben a halak egy része is odébb állt. A fővárosi horgászat semmi máshoz nem hasonlatos. Itt nincsenek zöld fák, bokrok, és nem gyönyörködhetünk az ártéri erdők buja rengetegében. Mégis, mikor a sötétség leereszkedik és felgyúlnak a város fényei, csodálatos látványt nyújt a díszkivilágításban pompázó hidak lába közt hömpölygő folyam. Legutóbbi horgászatom alkalmával ezen, a betonteknőbe szorult folyószakaszon tettem próbára szerencsémet.
Folyóvízi nehézkeszegezés
Már többször megkaptam azt a kritikát, hogy keszegezős történetet sosem közlök le. Sajnos ez igaz. Tőlem valahogy távol állnak a finomszerelékes módszerek és horgászatra szánt szabadidőmben inkább a nagyhalas taktikákat alkalmazom. Van egy vízterület azonban, ahol a keszegezés új értelmet nyer, ez a víz pedig a Duna. Aki ismeri a módszerét a vad sodrásban történő horgászatnak és vállalja a körülményes etetés kialakítását, az nem ritkán két – három kilós lapátdévéreket, termetes jászokat, harcos márnákat és különleges folyami halak sorát kerítheti horogvégre. Persze a víz ereje miatt itt nem lehet könnyű szereléket használni, hiszen a sodrás tovagörgeti a feeder etetőkosarat, elmossa az etetőanyagot. A dunai horgászat megköveteli az erős felszerelést és a bőséges, agyaggal nehezített etetést. Nevezetnénk ezt a horgászmódszert akár folyami nehézkeszegezésnek is... :o)
Ezüstkárász aranyáron
Gyermekkoromban rengeteget horgásztam a tatai Derítő tavon, hiszen faternak évekig erre a vízterületre volt érvényes engedélye. Úgy emlékszem, hogy annak idején egyetlen alkalommal sem maradtunk zsákmány nélkül. Bár nagy testű halakat nem sikerült elcsípnünk, a napi két elvihető pontyot és néhány kárászt, keszeget minden alkalommal sikerült megfogni. A szemközti magas partra rendszeresen kijártunk pergetni szúnyogos nyári estéken. Fehér twistereinkre, sárga hátú wobblereinkre vadul martak rá az éhes csukák és süllők. Tavaly óta terveztem, hogy újra lenézek horgászni a megye legnevesebb tavára. Tavasszal már magaménak tudhattam egy próbálkozást, de akkor sajnos nem jártam sikerrel. Csupán frissen telepített ponty ifjoncokat sikerült fognunk, amik a kilót sem verték. Bezzeg a sok sporthorgász egymás után tette az apró halacskákat a szákba.