Biztos vagyok benne, hogy olvastatok már megannyi cikket a szakújságok lapjain, hogyan versenyeznek a profi horgászok speciális módszerek, technikák és felszerelések arzenálját felsorakoztatva, hogyan folyik a harc a kifogott halak grammjaiért. Nos én egy teljesen más világot mutatok meg nektek. Éspedig, hogy milyen módon mérettetik meg magukat a teljesen laikusok, akiknek egy hal megfogása is óriási sikert jelent. Mert, ugye olyan horgászok is léteznek, akik bár rendszeres halfogási eredményeket tudnak produkálni a hétköznapok során, a versenyek alkalmával mindig betliznek. Nos, jómagam is ezek közé a lúzerek közé tartozom. Olvassátok hát történetét életem második horgászversenyének, ahol ezúttal sem lett halszagú a kezem...

A verseny színhelye a tardosi Malomvölgyi tó volt

Aprócska patak táplálta a tavacskát

Történt nem olyan régen, hogy faterék beneveztek egy vállalati horgászversenyre, ahol négy fős csapatokban mutathattuk meg hozzáértésünket a halfogás rejtélyes mesterségéhez. Már fogtam a fejemet, amikor hallottam, hogy csak úszós módszerrel lehet próbálkozni, hiszen tudtam, hogy ezen a téren mindannyian minimális tapasztalattal rendelkezünk. Sebaj, majd fogunk pár snecit és biztosan nem maradunk szégyenben - gondoltam optimistán akkor még... Nos, a mi csapatunk a következő képen alakult: voltunk ketten faterral, Vili bácsi és Sanyibá, aki már túl járt a hetvenen. Ilyen felállásban csak a győzelem volt az egyetlen elfogadható cél... :o)

A táj egyszerűen mesés látványt nyújtott

Régi match botommal vágtam neki a néhány órás erőpróbának

Nos a helyszín a Tarjáni Malom völgyben elterülő apró tavacska volt, ami egy természetvédelmi terület kellős közepén található. Életemben nem horgásztam még ilyen gyönyörű helyen. A vizet övező hegyeket sűrű, mélyzöld érintetlen vadon övezte. A magaslatok csúcsai elbújtak a sűrű párafelhőben, a friss levegőt szinte harapni lehetett. Itt az ember tényleg egynek érezheti magát a természettel... Jómagam egyetlen matchbottal készültem. Fater pedig régi teleszkópos botját állította hadrendbe. Mint kiderült, Vili bácsi semmilyen felszerelést nem hozott magával. Hála égnek, nekünk volt egy tartalék pálcánk, így mindenki rajthoz tudott állni. Meghökkenve szemléltük Sanyibá 1978-ban vásárolt horgász készségét. Ritkán lát az ember ilyen öreg botot és orsót. Egy évvel idősebbek ezek a halfogási eszközök még nálam is...

Sanyibá elővette '78-ban, az USA-ban vásárolt halfogó szerkezetét...

... amely szerszám még nálam is idősebb egy évvel

Ahogy elkezdődött a verseny, fater átadta magát a sörözés és a haverokkal való fecsegés haszontalan időtöltésének, így csapatunk három főre morzsolódott le. Mindent megpróbáltunk, amit horgászember megpróbálhat, de halat csak nem sikerült fognunk. Nem csak nekünk, de szinte senkinek. A csapatok nagy része nem volt képes egyetlen sneci megfogására sem. Így óriási sikerként értékeltük, amikor Vili bácsi az utolsó órában kifogott egy harminckét dekás keszeget. Sovány zsákmány ez négy embernek, gondolnátok... de ez akkor és ott elég volt nekünk, hogy felkapaszkodjunk az ötödik helyre a versenyben. :oP Ha összejött volna még egy keszeg, még talán dobogósok is lehettünk volna... :o) Az első helyzetnek sikerült két potykát is fognia. Utólag nem is értem, hogy jöhetett neki össze ez a bőséges zsákmány... :o)

Íme az ötök helyet érő keszeg, amit Vili bácsi fogott

A verseny után még megpróbálkoztam a feederezéssel is, hátha így sikerül valami halat felmutatnom a történetben, de ezzel is kudarcot vallottam. Az egyre intenzívebben eső égi áldás visszavonulásra késztetett miket, így egy tányér ízletes gulyás elfogyasztása után hazafelé vettük az irányt. Tudom, ez a történet nem a világ legnagyobb horgászversenyéről szólt, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy vannak emberek, akik nyomás alatt egyszerűen képtelenek halat fogni. Hát én is ezek közé a balekok közé tartozom. Két versenyből két betli... :o) Tulajdonképpen nem is a győzelem, hanem a részvét a fontos... Biztos vagyok benne, hogy a következő alkalommal, ha már nem lesz rajtam a bizonyítási kényszer, ismét egy halszagú történetet tudok majd bemutatni nektek...

 Gyönyörű táj, de a halak hiányát a látvány sem kárpótolta...

Még soha életemben nem voltam horgászversenyen. Kicsit idegenkedek is is a halfogás versenyszerű űzésétől, a horgászújságokban is mindig átlapozom ezeket a rovatokat... Számomra a horgászat inkább kikapcsolódás, pihenés, természetjárás, mint gépies halkitermelés. Bizonyára a halfogás eme műfajának is megvan a maga szépsége, de engem ezidáig sosem érintett meg. Most ősszel mégis beneveztünk egy horgászversenyre, mert a cégcsoport, ahol dolgozom szervezett egy rendezvényt Sződligeten az Ordas tavon. Cégem /NETRISK, ahol a biztosítók versengenek Önért... :o)/ két darab háromfős csapatot indított, és meg is támogatott minket fejenként egy verseny szákkal, egy zacskó pellettel és egy zacskó etető kukoricával. Ezúton is köszönjük!
Tehát, az év utolsó pontyozása erre a nevezetes eseményre jutott. Nagy érdeklődéssel vártuk, hogy tudunk e bizonyítani a megmérettetésen. Mindkét csapatunkba két-két tapasztalt pecás jutott, illetve egy kamu horgász, aki el sem jött. :o)

Kora reggel érkeztünk a tóhoz. A gyönyörű napos idő szokatlan volt már így ősz derekán, de mi nagyon örültünk, neki. Sokkal jobb, mint esőben ácsorogni az őszi cidriben. A tavon végignézve ért minket az első csalódás. Hát ez az Ordas tó egy nagyon pici, keskeny, patkó alakú fóliázott tavacska. Mellette pár másik még kisebb, még keskenyebb, szintén patkó alakú tavacskával. Minket az öreg tóra sorsoltak, ami nem tudom, hogy mennyire lehet öreg. Nem hiszem, hogy a fóliát még az előző századokban fektették le. :o) Mindenesetre, rosszabbul is járhattunk volna, ha a keszeges, vagy a harcsás tóra kerülünk, mert ott aztán tényleg zsebkendőnyi lett volna a meghorgászható terület. Ezekre a kis tavacskákra jutott nem kevesebb, mint 160 horgász. Vagyis kettővel kevesebb, mert nekünk egyik csapatunk sem jelent meg teljes létszámban.

 A versenyt a sződligeti Ordas tavon rendezték meg

Általában a tavon szabály, hogy egy bottal, úszós készséggel lehet csak horgászni, de most engedélyezték a fenekező módszert is ólommal. Valahogy mégis sután érzetem magam, amikor a 70 grammos ólmomat beejtettem, nagyjából nyolc méter távolságra. Etetni csak szemes takarmánnyal lehetett. Szórtak is be a horgászok rendesen belőle. A nagyszámú horgászsereg iszonyatos nyomás alá helyezte a tavat. A verseny elején volt néhány szebb 7 és 10 kiló közötti potyka, de a halak nagyon gyorsan megérezték a veszélyt és a kapások fél óra után teljesen megszűntek. Kora délutánig nagyjából ez történt. A 160 horgász fogott talán egy tucat halat összesen. Mondanom sem kell, mi sem fogtunk semmit, mert az egyik lehető legrosszabb helyre kerültünk. A környékünkön nem nagyon kapkodták a halakat. Nagyon zavaró volt, hogy láttam, a tó melyik részén lennénk eredményesek, de ez a verseny. Ott kell próbálkoznod, ahová kerültél. További zavaró tényező volt, hogy a tavon sokan erősen italoztak és ordibáltak, duhajkodtak. Egy ilyen társaság pont mellettünk érzete jól magát. „Túl sok az eszkimó és túl kevés a fóka” A horgászok keresztbe dobáltak egymásnak és nem ritkán veszekedésbe torkollott a dolog. Mondanom sem kell, alig vártuk, hogy vége legyen a rendezvénynek. Hát ennyit a versenyről.

A tó méretei nem indokolták az erős felszerelést, amivel készültünk

Miután lefújták a horgászversenyt, mindenki összecsomagolt és a sörsátorhoz igyekezett, ahol zajlott már a pörkölt főző verseny. Mi nem vagyunk azok a fajták, akik ilyen könnyen belenyugszanak a kudarcba, ezért átköltöztünk egy másik állásra, ami sokkal több sikerrel kecsegtetett. Tehát, két csapatunk egyesült. Zoltán, a másik csapat legtapasztaltabb tagja már nagyon jól érzete magát az elfogyott söröknek köszönhetően. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy szép elrohanós kapása van. A sikeres akasztás után rövid idő alatt partra segített egy gyönyörű, aranyhasú tükörpontyot. A hal csodálatosan szép, egészséges volt és kereken négy kilót nyomott. Kis közösségünket rögtön elkapta a lelkesedés. Bár versenyen kívül, de mégis halat fogtunk! A pontyok valahogy megérezték, hogy vége a versenynek, mert elkezdtek táplálkozni. A kitartóbb horgászok jutalma itt is, ott is egy-egy szép fogás lett.

Zoli csodaszép négykilós tükröse volt a csapat első hala

Ahogy kémleltem a víztükröt a tavacska legszélesebb pontján pontytúrást vettem észre. Ide hajítottam be 12 mm-es epres pellettel csalizott horgomat. Volt érdeklődés rögtön, de nagyon finom pöcögtetések csupán. A halak nagyon óvatosan kaptak, nem úgy, mint a Római tavon szoktak. Ezért úgy döntöttem, hogy a szilikon előkét kicserélem egy rövidebb 1 centisre, így a csali közvetlenül a horog öbléhez tapad. Ez meg is hozta a várt eredményt, egy rezegtetős, ejtős kapás jelezte, odalenn valaki megakadt a horgon. A fárasztást nem siettem el, kiélveztem minden pillanatát. Legnagyobb meglepetésemre egy narancssárga koi ponty kőrözött előttem a vízben. A tó túlsó felén közben tartott az eredményhirdetés, amit egy pillanatra meg is zavartunk, mert a horgásztömeg figyelme hirtelen rám irányult, ahogy narancs színű, három kilós kínai pontyomat szákoltam meg. Egyszeriben megjött a kedvünk a horgászathoz. A kíméletes bánásmód és a gyors fényképezés után a halat visszaengedtük a vízbe.

Kifogtam az aranyhalat! :o) Az első halam egy narancs koi volt

Közben fater úszós készséggel próbálkozott giliszta csalival és akasztott valami szörnyeteget. Sajnos, rövid küzdelem után a hal helyben hagyta tépett zsinórral. „Látod Fater! Az elhanyagolt felszerelés ilyenkor bosszulja meg magát!” Sajnos ebből a tanulságot le kell vonni... Nem szabad esélyt adni a halnak a tavalyi zsinórral.
A túloldalon közben a halőr kiült egy székbe és mindenkinek beszólt, aki fogott valamit. Egy srác rakós bottal kifárasztott egy 10 kiló fölötti pontyot, amit még végignézni is élmény volt. Erre az öreg elkezdett pörölni vele, hogy úgy látta, a kopoltyúja alá nyúlt a halnak. A srác végigsértődött és természetesen csomagolt és el is hagyta a helyszínt. Többet szerintem nem jön ide horgászni...

És most jön a három kívánság, nemde? :o)

Már készülődtünk mi is hazafelé amikor hirtelen olyan orsórecsegtető kapásom volt, amilyen meg van írva a nagykönyvben. Mivel nem voltam közvetlenül a bot mellett szaladtam a botomhoz. Látván, hogy fater is célba veszi, rákiáltottam, hogy eszébe se jusson... :o) A nap utolsó hala szintén epres pelletre jött és igencsak megdolgoztatott. Nagyon jó erőben volt, de velem nem lehet kukoricázni, az év utolsó pontyának nem fogok esélyt adni. :o) Nagy meglepetésemre ez a hal is koi ponty volt, ám ezúttal citromsárga színben. Soha életemben nem fogtam kínai pontyot, most meg egymásután kettőt is. Még az is érdekes, hogy csupán egyedül én fogtam koit aznap. Úgy látszik, az epres Haldorádó pellet igencsak a kedvükre volt távol keleti kollégáinknak aznap. A horog nagyon jól ült. A partra segítés utána a hal 3,5 kilót nyomott a mérlegen. Kimondhatatlan örömünket beárnyékolta, hogy az öreg nekünk is beszólt, hogy ne fényképezgessük a halat, hanem engedjük vissza. Hát nagyon szép dolog mások örömét elrontani. Mindenesetre, azért is lefotóztuk és óvatosan visszaengedtük a citrom színű pikkelyest.

Az év utolsó pontya egy citromsárga színben pompázó koi lett

Összegzés képen megállapíthatjuk, hogy a versenyhorgászat és az azzal járó nyüzsgés, ricsaj és korlátok nekem nem jöttek be. Nem valószínű, hogy további versenyekre benevezek. Inkább marad a csendes örömpeca a természet lágy ölén. Az Ordas tóról sem alakult ki jó véleményem. Pici mesterséges, fóliázott műtó, ahol az ember a használható módszereket tekintve is korlátok közé van szorítva. Ráadásul a halőr rosszindulatú, unszimpatikus viselkedése is nyomatékosította bennem. Többet ide horgászni nem jövünk...