Biztos vagyok benne, hogy olvastatok már megannyi cikket a szakújságok lapjain, hogyan versenyeznek a profi horgászok speciális módszerek, technikák és felszerelések arzenálját felsorakoztatva, hogyan folyik a harc a kifogott halak grammjaiért. Nos én egy teljesen más világot mutatok meg nektek. Éspedig, hogy milyen módon mérettetik meg magukat a teljesen laikusok, akiknek egy hal megfogása is óriási sikert jelent. Mert, ugye olyan horgászok is léteznek, akik bár rendszeres halfogási eredményeket tudnak produkálni a hétköznapok során, a versenyek alkalmával mindig betliznek. Nos, jómagam is ezek közé a lúzerek közé tartozom. Olvassátok hát történetét életem második horgászversenyének, ahol ezúttal sem lett halszagú a kezem...

A verseny színhelye a tardosi Malomvölgyi tó volt

Aprócska patak táplálta a tavacskát

Történt nem olyan régen, hogy faterék beneveztek egy vállalati horgászversenyre, ahol négy fős csapatokban mutathattuk meg hozzáértésünket a halfogás rejtélyes mesterségéhez. Már fogtam a fejemet, amikor hallottam, hogy csak úszós módszerrel lehet próbálkozni, hiszen tudtam, hogy ezen a téren mindannyian minimális tapasztalattal rendelkezünk. Sebaj, majd fogunk pár snecit és biztosan nem maradunk szégyenben - gondoltam optimistán akkor még... Nos, a mi csapatunk a következő képen alakult: voltunk ketten faterral, Vili bácsi és Sanyibá, aki már túl járt a hetvenen. Ilyen felállásban csak a győzelem volt az egyetlen elfogadható cél... :o)

A táj egyszerűen mesés látványt nyújtott

Régi match botommal vágtam neki a néhány órás erőpróbának

Nos a helyszín a Tarjáni Malom völgyben elterülő apró tavacska volt, ami egy természetvédelmi terület kellős közepén található. Életemben nem horgásztam még ilyen gyönyörű helyen. A vizet övező hegyeket sűrű, mélyzöld érintetlen vadon övezte. A magaslatok csúcsai elbújtak a sűrű párafelhőben, a friss levegőt szinte harapni lehetett. Itt az ember tényleg egynek érezheti magát a természettel... Jómagam egyetlen matchbottal készültem. Fater pedig régi teleszkópos botját állította hadrendbe. Mint kiderült, Vili bácsi semmilyen felszerelést nem hozott magával. Hála égnek, nekünk volt egy tartalék pálcánk, így mindenki rajthoz tudott állni. Meghökkenve szemléltük Sanyibá 1978-ban vásárolt horgász készségét. Ritkán lát az ember ilyen öreg botot és orsót. Egy évvel idősebbek ezek a halfogási eszközök még nálam is...

Sanyibá elővette '78-ban, az USA-ban vásárolt halfogó szerkezetét...

... amely szerszám még nálam is idősebb egy évvel

Ahogy elkezdődött a verseny, fater átadta magát a sörözés és a haverokkal való fecsegés haszontalan időtöltésének, így csapatunk három főre morzsolódott le. Mindent megpróbáltunk, amit horgászember megpróbálhat, de halat csak nem sikerült fognunk. Nem csak nekünk, de szinte senkinek. A csapatok nagy része nem volt képes egyetlen sneci megfogására sem. Így óriási sikerként értékeltük, amikor Vili bácsi az utolsó órában kifogott egy harminckét dekás keszeget. Sovány zsákmány ez négy embernek, gondolnátok... de ez akkor és ott elég volt nekünk, hogy felkapaszkodjunk az ötödik helyre a versenyben. :oP Ha összejött volna még egy keszeg, még talán dobogósok is lehettünk volna... :o) Az első helyzetnek sikerült két potykát is fognia. Utólag nem is értem, hogy jöhetett neki össze ez a bőséges zsákmány... :o)

Íme az ötök helyet érő keszeg, amit Vili bácsi fogott

A verseny után még megpróbálkoztam a feederezéssel is, hátha így sikerül valami halat felmutatnom a történetben, de ezzel is kudarcot vallottam. Az egyre intenzívebben eső égi áldás visszavonulásra késztetett miket, így egy tányér ízletes gulyás elfogyasztása után hazafelé vettük az irányt. Tudom, ez a történet nem a világ legnagyobb horgászversenyéről szólt, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy vannak emberek, akik nyomás alatt egyszerűen képtelenek halat fogni. Hát én is ezek közé a balekok közé tartozom. Két versenyből két betli... :o) Tulajdonképpen nem is a győzelem, hanem a részvét a fontos... Biztos vagyok benne, hogy a következő alkalommal, ha már nem lesz rajtam a bizonyítási kényszer, ismét egy halszagú történetet tudok majd bemutatni nektek...

 Gyönyörű táj, de a halak hiányát a látvány sem kárpótolta...

Már többször megkaptam azt a kritikát, hogy keszegezős történetet sosem közlök le. Sajnos ez igaz. Tőlem valahogy távol állnak a finomszerelékes módszerek és horgászatra szánt szabadidőmben inkább a nagyhalas taktikákat alkalmazom. Van egy vízterület azonban, ahol a keszegezés új értelmet nyer, ez a víz pedig a Duna. Aki ismeri a módszerét a vad sodrásban történő horgászatnak és vállalja a körülményes etetés kialakítását, az nem ritkán két – három kilós lapátdévéreket, termetes jászokat, harcos márnákat és különleges folyami halak sorát kerítheti horogvégre. Persze a víz ereje miatt itt nem lehet könnyű szereléket használni, hiszen a sodrás tovagörgeti a feeder etetőkosarat, elmossa az etetőanyagot. A dunai horgászat megköveteli az erős felszerelést és a bőséges, agyaggal nehezített etetést. Nevezetnénk ezt a horgászmódszert  akár folyami nehézkeszegezésnek is... :o)

 Ezúttal a komáromi vasútállomás mögötti sóderos részen foglaltunk állást

Idén szeptemberben szinte az összes horgászatunkat tönkretette a mindig hétvégére beköszöntő esős, frontos idő. Az mellett, hogy többször bőrig áztunk, a halak sem úgy jöttek, mint azt a nyár folyamán megszoktuk. Alig vártam, hogy végre kifogjunk egy csapadékmentes száraz napot, hogy végre kellemes körülmények között tudjunk pecázni egy jót. A hónap közepén egy pénteki és egy vasárnapi esős nap között felcsillant a remény, ugyanis a meteorológia egy esőmentes szombat délutánt ígért, amit nem hagyhattunk veszendőbe menni. Így Komárom felé vettük az irányt, ahol a vasútállomás alatti sóderos szakaszon készültünk elcsípni pár példányt a Duna békés halai közül. Sajnos csak négy-öt óra állt rendelkezésünkre a horgászatra, mert faternak másnap reggelre egyéb fontos programja akadt.

 Jimmy agyaggal dolgozza össze az etetésre szánt sajtos tápot

Fater fazekasmester ügyességével formázza a hatalmas gombócokat

Mielőtt megkezdtük volna a horgászatot, meglátogattuk titkos agyaglelő helyünket, ahol Jimmyvel 10 kilónyi ragadós kötőanyagot fejtettünk ki. Az agyag nagyon fontos a dunai etetésnél. Egyrészt nehezíti a darát, hogy a gombócok minél előbb a fenékre érjenek és egy helyben maradjanak, másrészt lassan adagolja ki magából az illatokat ahogy mossa a hatalmas gombócokat a sodrás. Összekevertünk három kiló sajtos etetőanyagot és öt kiló beáztatott búzát hasonló mennyiségű agyaggal. Talán soknak tűnik ez a mennyiség, de folyóvízen igenis indokolt az ilyen nagy mennyiségű etetés. A hatalmas gombócokat lapos formára egyengettük, hogy jobban ellenálljon a sodrásnak. Az etetőkosárba szintén sajtos kaja került, amit etetőanyag ragasztóval varázsoltunk masszívabbá.

A lapított gombócok jobban ellenállnak a sodrás erejének

Kietlen dunai partszakasz. Itt nem kell harcolni az állásokért

Felszerelésünkről is írnék pár mondatot. Bizonyára sokan feeder botokat alkalmaznak a Dunán, de nekünk megfelelnek az év közben használt bojlis pálcák is. Még a gébek is jól megrázzák merev spiccüket, a kapást el sem lehet téveszteni. Persze, aki csak folyóvízen horgászik, annak célszerű specializálódni, de szükségképpen tökéletesen megfelelnek ezek a botok is. Főzsinórnak 27-es monofil damilt használtunk, a csúszóra szerelt 70 grammos etetőkosár alá pedig 20-as fluocarbon előkére kötött 6-os Owner horgon kínáltunk fel 7-8 eleven csontit. A keszegezésben jártas horgászok talán most elborzadnak a durva felszerelést látva, de a húzós dunai vízben így lehet keszeget, márnát fogni. Pontosabban így is lehet... :o)

Fater akció közben

Miután a nehezített gombócokat behajigáltuk 40 méter távolságba, besuhintottuk botjainkat és vártuk a kapást. Természetesen elsőként a gébek érkeztek meg a helyszínre, egymás után kapkodtuk ki a tüskés kis gonosztevőket a habokból, de ahogy a nap lassan eltűnt a látóhatáron, a gébsereg, ha nem is teljesen, de eltűnt az előttünk lévő területről. Reménykedtünk, hogy etetésünk ekkorra már kilométeres szagcsíkot húzott a Duna mentén és lassan behozza elénk a nemesebb folyami halakat. Az éjszaka csendjét időnként egy, a Monostori erődben elsütött ágyú dörrenése szakította csak félbe nem kis robajt okozva a part menti sötétségben.

Botjaink beélesítve várják a jelentkező folyami halakat

Az első tisztességes hal fater botján jelentkezett. Egy kisebb, húsz dekás dévért sikerült fognia az öregnek. Bár nem egy óriási hal, de egyértelműen jelezte, hogy megtalálták az etetésünket a folyó lakói. Nekem természetesen továbbra is csak gébek vették fel a csalimat.

Az első áldozat ez az apró dévér lett

Éjfél körül egymás után minden boton jelentkezett egy-egy gyors kapás, de olyan hirtelen történtek az események, hogy szinte lehetetlen volt megfogni a tetteseket. Faternak sikerült időben belevágnia az egyik spicc rezegtetésbe. Szerintem tekés múltjának köszönhetően tud ilyen villám gyorsan lehajolni. :o) Jutalma egy szép kilós dévér lett, ami dunai mércével nem számít túl nagynak, de a tavi keszegekhez szokott horgásznak mégis ritka szép zsákmány. Sajnos ez volt az utolsó fogásunk, mivel lassan csomagolni kellett. Nagy kár, pedig biztos voltam benne, hogy ekkorra már számos szép hal keverget etetésünk fölött.

Ez már egy tisztességesebb, kilót ütő dunai dévér

A Duna lakóhelye számos lapát dévérnek, melyek mellett ez a kilós példány eltörpülne

Ahogy elindultunk hazafelé, az eső is elkezdett csöpörögni. Nem fogtunk ugyan sok halat, de azért ez a kilós dévér is igencsak szép zsákmánynak számít. Persze a fogott halakat mind visszaengedtük a folyóba. Rendkívül elégedettek voltunk, hiszen egy nagyon kellemes napot sikerült eltölteni az élő Dunán és még néhány halat is sikerült nyakon csípni. A zsúfolt tavi horgászatok után igazi felüdülés volt ez a langyos szeptemberi éjszaka a néptelen, csendes folyószakaszon.

Gyermekkoromban rengeteget horgásztam a tatai Derítő tavon, hiszen faternak évekig erre a vízterületre volt érvényes engedélye. Úgy emlékszem, hogy annak idején egyetlen alkalommal sem maradtunk zsákmány nélkül. Bár nagy testű halakat nem sikerült elcsípnünk, a napi két elvihető pontyot és néhány kárászt, keszeget minden alkalommal sikerült megfogni. A szemközti magas partra rendszeresen kijártunk pergetni szúnyogos nyári estéken. Fehér twistereinkre, sárga hátú wobblereinkre vadul martak rá az éhes csukák és süllők. Tavaly óta terveztem, hogy újra lenézek horgászni a megye legnevesebb tavára. Tavasszal már magaménak tudhattam egy próbálkozást, de akkor sajnos nem jártam sikerrel. Csupán frissen telepített ponty ifjoncokat sikerült fognunk, amik a kilót sem verték. Bezzeg a sok sporthorgász egymás után tette az apró halacskákat a szákba.

Gyermekkorom nagy horgászélményeinek színhelye a tatai Derítő tó

Borongós hajnal a torzsokos tavon

A tavaszi kudarcot feledve úgy döntöttem, hogy ismételten nekifutok a neves tó vizének. Gáborral, a szomszéd sráccal három napra béreltük a húszas számú stéget. Nagy reményekkel érkeztünk a tópartra. Három nap alatt kiemelkedő élményekre számítottam. Titokban reméltem, hogy több részes írást tudok majd bemutatni erről a tuskókkal, akadókkal tűzdelt tóról. Sajnos az élet másként írta meg a forgatókönyvet.

Bérelt faházunk a szigetről nézve

Az etetésre csupán a vadkacsák álltak be

Írhatnék regényeket, milyen módszerekkel, és csaliarzenállal próbáltam horogvégre csalni a tó lakóit, de teljesen felesleges. Két napon keresztül egy árva mozdításunk nem volt se pontyozó készségünkön, se süllőző, harcsázó botjainkon. Nem csak a stég előtt próbálkoztunk, de átmentünk a magas partra, illetve a sziget környékére is, de a csalinkat nem érintette egyetlen hal szája sem. Nem arról volt szó, hogy a pontyok, ragadozók nem voltak étvágyuknál, még pöcizéseket sem tapasztaltunk kapásjelzőnkön. Nem csak mi jártunk így, hanem minden horgász a környékünkön. Egy-két kis ponty és néhány kárász, dévér fogásáról értesültünk csupán az egész tó körül.

A hétvége első hala

Egy apró dévért is sikerült fognunk

Szép Karcsi, de ennyi pénzért több élményre számítottunk

Utolsó nap kinézett fater és hozott pár zacskó etetőanyagot és némi gilisztát. Lefinomítottuk felszerelésünket és így sikerült néhány kárászt és kis dévért horogvégre keríteni. Így nem maradtunk hal nélkül, de hozzá kell fűznöm, hogy ez nagyon soványka zsákmány azért a hatvanezer forintért cserébe, amit ketten erre a túrára költöttünk ezen a hétvégén.

Ezüstkárász aranyáron :o(

Ezúttal elmaradt a mosoly...

Ez a hat - hét darab kárász az utolsó pár órában jött. Előtte két napig csend

Akik rendszeresen olvassák blogomat láthatják, hogy nem vagyok egy ügyetlen horgász. Ezen a tavon azonban nem voltunk képesek egy normális hal megfogására sem. A halőr szerint a kedvezőtlen időjárás miatt nem volt kapás, de én úgy gondolom, ez nem így van. Mindenesetre az év egyik legjobban várt horgászatából az év legnagyobb csalódása kerekedett ki. Nem hinném, hogy sok esélyt fogok még adni a legendás tatai tónak.

Próbálkoztunk a tó másik oldalán is

De itt sem akadt egy mozdításunk sem

Gyönyörű környezet, de a legenda már csak a múlté...