Az előző horgászat sikerén felbuzdulva, a következő túra sem váratott sokat magára a Római tavon. Egy szép júliusi szombati napra esett a választásunk, amikor végre egy gyönyörű napos időt sikerült kifognunk. Sajnos az utóbbi néhány pecázást esőkabátban kellett átvészelnünk, de most ilyesmiről szó sem volt. Egy átlagos nyári hétvégén általában a tó teljesen megtelik, így korán kell kelni, hogy az ember megfelelő helyet találjon magának. Így hajnali 4 órakor indultunk, hogy biztos pozíciót tudjunk foglalni.

A tóhoz érve messziről úgy látszott, hogy a szokásos helyünk szabad, de amikor közelebb értünk, azt vettük észre, hogy a kedvenc stégjeinken, hat bot be van dobva, de horgász 200 méteres körzetben sehol. Kérdem én, aki este a sok ital miatt megunja a horgászatot és helyette a mámoros alvást választja, miért hagyja bedobva a felszerelését? Hiszen ha ekkor jön hal, biztosan az akadóba vonszolja a szereléket, és megtépi a száját. Ez a sporthorgászat, amikor nem is foglalkozunk beélesített felszerelésünkkel? És milyen jogon foglaljuk a horgászlest, ha nem használjuk? Miért engedi ezt a tógazda? Teszem azt, ha egy héttel előbb én odahelyezem a kukacos dobozomat, akkor enyém a hely? Ilyen kérdések morfondíroztak a fejemben, de mivel ez először fordult elő velünk, azt hittük egyedi eset és a stégsor másik részén rendezkedtünk be. Mint majd meglátjátok, legközelebbi alkalommal, már lelkiismeret-furdalás nélkül, dobtam arrébb a gazdátlan felszerelést.

Párás hajnal a tatai Római tavon

Szóval elfoglaltuk nem szokásos helyünket és hozzáláttam új felszerelésem összeszereléséhez. Ezúttal már teljesen új botok, orsók és zsinórok álltak rendelkezésemre, amikért nem kis anyagi áldozatot hoztam, de biztos vagyok benne, hogy hosszú távon jó döntésnek fog bizonyulni. Tehát két új 3,6 méteres 3,5 librás SHIMANO Vengeance Specimen botomra két SHIMANO Super Baitrunner Aero XTE-A 5000-es nyeletőfékes orsó került 0,28-as szintén SHIMANO márkájú terepszínű monofil zsinórral. Az erős botra az akadók, a távoli dobások, az esetleges nagyobb halak, illetve a kis fárasztási tér miatt volt szükség, hiszen a Rómain a stégek nagyon közel állnak egymáshoz és ha nem akarjuk megkeseríteni a szomszédos sporttársak életét, akkor keményen kell tartani a halat. Két bottal két módszerrel próbáltam meg becsapni a pontyokat. Az első botot hagyományos etetőkosaras szerelékkel szereltem, itt a horogra a már jól bevált csemegekukorica került, a kosárba pedig a szokásos piros etetőanyag. A másik boton pedig egy számomra új dolgot próbáltam ki. Egy 70 g-os ólmot fixen rögzítettem a zsinóron és egy szem Haldorádó epres pelletet szilikon hajszálelőkén kínáltam fel és a nyelető féket is bekapcsoltam. Persze, ezt hívják önakasztós módszernek, de én ezelőtt még sohasem próbáltam, bizodalmam sem volt benne.

Bevetésre készen az új felszerelés

A kezdeti mérgelődés nagyon gyorsan jókedvbe csapott át, hisz a csemegekukoricás szereléken kapás kapást ért. Minden egyes csalizás után maximum 30 percet kellett várni a következő jelentkezőre és egymás után szánkáztak ki a két kiló forma pontyocskák és szebb kárászok, dévérek a part felé. Délutánra már a kifogott halak száma 10 fölé ért, és ez többeknek feltűnt a parton is, így néhány horgász megpróbált körém rendeződni. De hiába volt jobboldalt és baloldalt is tőlem 3 méterre egy egy sporttárs, valamilyen okból csak én fogtam. Pedig faternak ugyanaz volt a szereléke, a csali, az etető anyag, minden... Már mondogatták, hogy az előttem lévő párméteres sávban mozognak a halak. No, de keseregjen más, most én szórakozok. Hehe...

A bandanagy 2,5 kilót nyomott

Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy az önakasztós szereléken is elkezd recsegni az orsó fékje. Nosza, átváltottam a nyeletőfékről és kíméletesen beemeltem a botnak, ahogy a nagykönyvben meg van írva és meglepetésemre egy kis amur fickándozott a horog végén. Tehát a módszer működik, gondoltam. Az első ilyen módszerrel becsapott halam. Vissza is engedtem rögtön és ezért a tó megjutalmazott még egy potykával is ugyanezen a boton. Az új módszer sikeressége nagyon felvillanyozott engem, pedig ekkor még a másik bottal jóval többet fogtam.

 A zsákmány kiterítve a fűbe

Késődélutánra már 16 szákolt halam volt, melyeknek nagy része retúr jegyet váltott. Két szép dévér, egy kis amur, egy termetes ezüstkárász és egy tucatnyi pikkelyes ponty. A pontyok nem voltak nagyok, olyan 2 és 2,5 kiló közöttiek, de kit érdekel, amikor az ember ilyen jól szórakozik... Sajnos fater mellettem még mindig haltalanul méltatlankodott, így átengedtem a helyemre és az én felszerelésemmel ő is fogott egy bajuszost. Most, hogy már mindenkinek megvolt a sikerélménye, kezdtünk is pakolászni és indulni haza. Szomszédjaink alig várták, az indulásunkat, még ki sem értünk a stégről már az imént elhagyott helyünkön fárasztottak. De ez már nem foglalkoztatott, legyen nekik is szerencséjük. Hazafelé úton inkább ezen az önakasztós módszeren töprengtem, hogy talán mégis van benne fantázia, érdemes lenne vele kísérletezni. De ez már egy következő történet...

Az idei évben legtöbbet kedvenc tavunkra a tatai Római tóra jártunk horgászni főleg pontyokra, termetesebb kárászokra, dévérekre. A tó legtöbbször bőkezű volt velünk, mindig akadt valami a horogra. Amurokkal ezidáig viszont nem ajándékozott meg a bennünket, bár láttuk hogy egyik, másik szomszédunk időnként megszákol egy ezüst torpedót. Mi kénytelenek voltunk azzal vigasztalni magunkat, hogy előbb-utóbb minket is megtisztel ez a sokak által annyira magasztalt harcos halfaj. Reményeink egy kora nyári estén váltak valósággá...

Június 18-at írunk. Már hetek óta terveztük faterral a kiruccanást a Rómaira, de az időjárás kis híján keresztül húzta a számításainkat, ugyanis dél körül orkán erejű vihar söpört végig a régión. A szél vadul tépte a fákat az eső pedig, mint ha dézsából öntötték volna úgy zúdult alá. Mi azonban bátran szembeszálltunk az elemekkel. Már úton voltunk Tata felé, mikor az eső kezdett alább hagyni. Nem baj, lesz legalább helyünk, gondoltuk. És valóban. A helyszínre érkezve szinte üresen találtuk a tavat. A szemerkélő esőben szereltük össze felszerelésünket.

Mivel nemrégiben az utolsó horogig ellopták a horgászfelszerelésemet, éppen bevásárlás előtt álltam. Úgy gondoltam két darab ősrégi teleszkópos botom elnyűtt gyerekkoromból megmaradt orsókkal, rajta több éves zsinegekkel még ezt a horgászatot kibírják és legközelebb, már érdemesebb felszereléssel szaladok neki a küzdelemnek. Következő héten le is cseréltem a cájgot, de erről majd később írok, most még ezzel kellett halat fognom. Mindkét boton hagyományos etetőkosaras szereléket használtam, a 25-ös damilon egy forgókapoccsal megütköztetve. Előkének pedig 17-es SUFIX fonott zsinóron 4-es számú Gamakatsu G-Carp Method horgot használtam. Az etetőanyag piros Maros MIX pontyos kaja volt, amibe egy doboz csemege kukorica is került. A horgon szintén csemegekukoricát kínáltam fel. Tapasztalatom szerint ezt igen szeretik a halak itt.

Vihar hozta amur

Az első kapásra nagyjából egy órát kellett várni. A szép emelésbe jókor bele is vágtam, egyből éreztem, hogy az idén fogott halakhoz képest jóval nagyobb az ellenállás. Bevágás után a hal hirtelen feltört a felszínre, majd visszafordult a mélybe. Viszonylag könnyen, engedelmesen engedte magát kitekerni, ám amikor a parthoz ért megindult a cirkusz. Amur volt őkelme. Tudtam, hogy kiszőrösödött damilom nem biztos, hogy meg tudja tartani, ezért engedtem a féken, de a régi orsó fékje nem igazán szuperált már megfelelően. Vagy teljesen elzáródott, vagy szabadon engedte lehúzni a zsinórt. Végül is az utóbbit választottam és az ujjammal fékeztem a dobot. A sokadik kitörés után éreztem a hal fárad így elzártam a féket és keményebbre fogtam a gyeplőt. A merítés ekkor már gond nélkül történt. A mérlegelésnél derült ki 3,5 kilót nyom idei első amúrom és csak a gyenge felszerelésnek tudható be a több mint negyedórás fárasztás.

A nap hala és kistesója

Sok időm nem volt pihenni. Bő fél óra és jött a következő kapás. Ez is jól akadt, bár az ellenállás kisebbnek mutatkozott. A friss tapasztalatok felhasználva gond nélkül elboldogultam vele, bár éreztem, ha valami nagyobb hal beköszönne, azzal már nem boldogulnék el ezzel a cájggal. Végül is megjött az előbbi hal kistestvére egy 2 kilós amur személyében, amit sikeresen szákoltunk meg. Ekkor már kezdett sötétedni, és mivel világító eszközöket nem hoztunk magunkkal, lassan fontolgatnunk kellett az indulást. De azért annyira nem siettünk, hogy az utolsó kapást ne vártuk volna ki. A harmadik halat is sikerült horogra csalni. Ez már nem annyira kiszámíthatatlanul viselkedett, így rutinosan fárasztottam ki a kereken 2 kilós potykát.

Sötétedés elött egy potyka is betévedt

Így végül a pár órás horgászatot 7,5 kilós összfogással zártam. Fényképezés után indultunk is hazafelé nagyszerű élményekkel gazdagodva. És persze a tapasztalatokat leszűrve. Legközelebb már nem fogok esélyt adni a halaknak, legalábbis, ami a gyenge, elhasználódott felszerelést illeti...