Aggódva ráncoltam össze homlokomat, miközben a közelgő esőfelhőket szemléltem a komáromi MAHART kikötő töltésén állva. A legutóbbi két dunai próbálkozásom alkalmával sem sikerült megúsznom szárazon a kalandot, most úgy néz ki, újra bőségesen kapok majd a nem várt égi áldásból. Sebaj, ma süllőzni jöttem, és közismert, hogy az esős, frontos idő meghozhatja a tüskés hátú ragadozók kapókedvét. Persze azért jobban örülnék neki, ha nem áznék bőrig... Lassan elértem az első állást, ahol próbálkozni szoktam, a vízi rendőrség lépcsőjét. Egymás után záporoztak dobásaim, de a múltkor sikeres hely ezúttal nem adott halat, így székhelyemet áttettem a rakodó alatti kövezésre.

A komáromi vasúti híd komoran csimpaszkodik a Duna két partjába

Útban a rakodó felé...

Műcsaliként egy ezüst színű SSR-7-es fahalacskát kötöttem fel a zsinór végére. Bár még sosem fogtam vele semmit, a borongós időben bízva reménykedtem, hátha a mélységből feljebb jönnek a fogas útonállók már a nappali órákban is. Lassan tekerve, időnként meg-megállítva vontattam be wobbleremet, mikor megéreztem vállamon az első aláhulló, borsó nagyságú esőcseppeket. Hirtelen leszakadt az ég és én egy háromszáz méteres sprintelésbe kezdtem, hogy elérjem a pálya végében álló fát, menedéket remélve.

Nem szoktam vele próbálkozni, de néha a kísérletezés hozza meg a kapást

Akik még sosem hagytak cserben

Csupán negyed óráig esett, de így is alaposan eláztam. A zivatar távoztával újabb harcba indultam az öreg Duna ellen. Lassan besötétedett és mindenhol megindultak a tükörfelszínt szétspriccelő süllő rablások. Óvatosan osontam a rakodó mögötti partszakaszhoz és bedobásra emeltem pálcámat. A második becsévélésnél egy határozott rántást éreztem a bot spiccén. Keményen bevágtam és pálcám rögtön jelezte felém, valami rugdalódzik a zsinór végén.

Tavaly ilyenkor itt még két méteres víz állt...

... és a töltés tetejéről korbácsoltuk a vizet

Bár ellenfelem nem fejtett ki nagy ellenállást, a félreérthetetlen fejrázások rögtön jelezték számomra, hogy egy kisebb süllőt sikerült megakasztanom. Pillanatok alatt feltornáztam a mélyből és próbáltam magam felé terelni a felszínen pacsáló halacskát. A kiemelés ismét nagy kihívást jelentett számomra, hiszen a kövezésen állva olyan mélyre kellett hajolnom, mint azt még eddigi életem során sosem. Végül térdre kényszerített ellenfelem, de így sikerült nyakon csípnem őkelmét, egy virgonc 35 centi hosszú dunai süllőt. Nem egy kapitális zsákmány, de a Dunán minden halnak örülni kell...

Megjött a hőn áhított dunai süllő...

... bár nem kapitális, de mégis nagy örömet okozott

Alighogy útjára engedtem áldozatomat, az eső újra rákezdett, így újabb futás következett a kövezésen, ezúttal már a sötétben. A zivatar elvonultával visszatértem a terepre és folytattam a pergetést. Bár a rablások még mindig folyamatosak voltak, egyetlen koppintással megúsztam a hátralévő időt. Sajnos ez a kapás nem akadt, a hal szája bizonyára nem ért horgot. Lassan elérkezett az éjfél és indulnom kellett haza. A part menti úton haladva egy bagoly suhant át a fejem fölött szinte nesztelenül. Halk huhogással gratulált sikeres fogásomhoz... :o)

És szabadsága visszaadatott...
 

Az idei évben már számos alkalommal próbálkoztam halfogással az öreg Dunán, de erőfeszítéseimet ezidáig nem koronázta siker. Nem voltam biztos benne, hogy a kudarcok sorozata a vörös iszap szennyezéshez köthető, vagy egyszerűen még nem indult meg a szezon. A tavalyi év tapasztalatait szem előtt tartva már türelmetlenül vártam a májust, amikor az előző idény első ragadozóit sikerült nyakon csípnem. Rendkívül kíváncsi voltam, hogy ejtett e maradandó sebeket az ökológiai katasztrófa szeretett folyónk testén, vagy ismét egy fogásokban gazdag évnek nézhetünk elébe...

Feldíszített csatahajó várta a látogatókat a Komáromi Napokon

A töltés tetejére fellépve nem minden napi látvány tárult elém. A komáromi híd fölött egy feldíszített hadihajó állt lehorgonyozva, múzeumként fogadva a városi mulatságba látogató családokat. Mosolyogva szemléltem a világháborús harci alkalmatosságot, miközben elhaladtam a lövegtoronyból kikandikáló ágyúk mellett. Lám, mára turistalátványosság lett a rettegett fegyverzetből... Első meghorgászandó állásként a vízi rendőrség lépcsőjét választottam. Ugyan itt még soha nem fogtam halat, de tudom, hogy barátaim nagyra tartják ezt az állást. Párducként osontam le a lejtőn, hogy a lépcső legalsó fokán bedobásra emeljem pálcámat.

A vízi rendőrség alatti lépcsőt választottam horgászatom első helyszínéül

Halkan csobbant a kék hátú X-Rap a habokban. A már régóta beidegződött mozdulatokkal indítottam meg most is a csalit. A gyors bevonatásba időnként belepöccintettem a botom végével. Ilyenkor a műanyag halacska megugrik, majd megáll egy pillanatra. Rendszerint ekkor következik be a rávágás. Most mindössze az ötödik dobásig kellett várnom a hőn áhított rántásra, mikor egy ezüstvillám csillant fel a partnál, szinte a lábaim előtt.

Íme, az év első dunai fogása...

... egy gyönyörű kilóharmincas balin személyében

Egyből éreztem, hogy balin az elkövető, hiszen óriási vehemenciával indult meg az alig pár méternyi zsinóron. Kétségbeesetten tekergettem az orsó első fékét, nehogy kiszakadjon a horog vendégem szájából. Még időben sikerült oldanom a szorításból, így a hal szabadon húzhatta a zsinórt magával, az újabb és újabb kirohanások alkalmával. Nagy élvezettel fárasztottam ki az erős dunai harcost, a küzdelem minden pillanatát kiélveztem.

A közös kép horgásztárs hiányában most elmaradt

Mivel segítségem nem akadt, egyedül kellett kiemelnem a halat puszta kezemmel. Nem nagy dolog ez, mondaná más, akit pocakja nem akadályoz a mélyre hajlásban. Most hasznát vettem annak a négy-öt kilónak, amit az elmúlt hónapban sikerült leadnom. Mélyre nyúlva, nyakon ragadtam a már magát megadni készülő őnt. A horog kívülről akadt a pofájába, ami a mellévágásnak a félreismerhetetlen jele. Talán hibázott a ragadozó, vagy játszadozott prédájával? Ki tudja... Mindenesetre büszkén tartottam a magasba idei első, kilóharmincas balinomat, hogy néhány gyors fotót követően visszaengedjem a Duna zavaros vizébe.

És visszaadtam neki az életet...

... hogy gyarapodjon és sokasodjon :o)

Ekkor azt hittem, hogy a mai napon bármi megtörténhet, de sajnos ez volt minden amit az öreg folyó nekem felkínált. A víz korbácsolását a rakodó alatti kövezésen folytattam, ahol a tavalyi hajóknak, pontonoknak csak hűlt helyét találtam. Kár, pedig rendkívül jó balintanyák voltak a lehorgonyzott vízi járművek mentén megtörő örvények, langók. Rengeteg rablást tapasztaltam a kövezések mentén, de kapásig sajnos nem tudtam eljutni. Lassan beállt a sötétség és nekem indulnom kellett a vasútállomásra, hogy elérjem az utolsó induló vonatot.

A rakodón javában folyik a munka

Pergető felszerelésem és a már jól bevált kék hátú X-Rap

Bár, csak egy halat sikerült fognom, mégis elégedett voltam, mert láttam, hogy szeretett folyóm tavalyi formáját mutatva élt, mi több, nyüzsgött az élettől. Miközben hazafelé zakatolva a fényképeket nézegettem, máris türelmetlenül vártam, hogy egy hónap múlva ismét meglátogassam az öreg Dunát. Talán akkor már süllőt is sikerül fognom...

A tavaly még itt veszteglő uszályoknak idény nyomát sem találtuk

A fővárosi Duna szakaszról erősen megoszlanak a vélemények. Egyesek szerint a víz itt túlságosan szennyezett, a part teli van kétes eredetű tárgyakkal, szeméttel. Mások ellenben azt mondják, hogy ez a folyó halban leggazdagabb része. Valahol mindkét véleménynek igazat lehet adni. Tény azonban, hogy mióta a csepeli víztisztító megépült és elapadtak a szennyvízbefolyók a víz tisztasága sokat javult, bár ezzel egyetemben a halak egy része is odébb állt. A fővárosi horgászat semmi máshoz nem hasonlatos. Itt nincsenek zöld fák, bokrok, és nem gyönyörködhetünk az ártéri erdők buja rengetegében. Mégis, mikor a sötétség leereszkedik és felgyúlnak a város fényei, csodálatos látványt nyújt a díszkivilágításban pompázó hidak lába közt hömpölygő folyam. Legutóbbi horgászatom alkalmával ezen, a betonteknőbe szorult folyószakaszon tettem próbára szerencsémet.

A fővárosi Duna a Szabadsághíd alatt

Így néz ki közelről a szürke betonteknő

A Duna vízszintje szeptember végére kínkeservesen átlépte azt a bűvös határt, amikor már érdemes rajta próbálkozni. Elhatároztam, hogy egyik hétköznap, munka után próbát teszek a Szabadság híd alatt kavargó habokban. Egy szál pergetőbotot vittem csupán magammal és egy kedves kollégámat Ákost, aki még sosem látott élőben történő halfogást. Úgy döntöttem, hogy napnyugtáig a fővárosi balinokat veszem célba, sötétedés után pedig süllőző wobblereket kötök majd fel a zsinór végére. A vízpartra érkezve kellemesen be tudtuk barangolni a partot és a kövezésre állva lehetőségünk nyílt megdobálni az előttünk elterülő folyószakaszt.

A rakpart alatt pergetni különleges, semmihez nem hasonlítható élmény volt

Az első kapásra nem is kellett sokáig várni. Már a harmadik bevontatás alkalmával rárontott egy apró balingyerek kék hátú X-Rapomra. A gyorsan tekert műcsalit időnként megpöccintettem a bot végével, így a csali megugrik, majd megáll egy pillanatra. A kapás általában ilyenkor következik be. Ákos nem hitt a szemének, hogy ilyen gyorsan horogvégre akadt egy halacska. Gyorsan készítettünk pár képet és útjára engedtük a kis ragadozót. Ha ilyen gyorsan sikerült fogni valamit, talán tartogat még meglepetéseket számunkra a folyó a mai napon. A következő rávágást azonban sajnos nem sikerült megakasztani.

Hoppá, az első fővárosi balin gyerek

Portyázó őnöket keresve sematikusan végigdobáltuk a partszakaszt. Célunk nem csupán a halfogás, de a terep felderítése, megismerése is volt. Sajnos a part menti kövezés mentén haladva gyakran akadtunk nem a természetbe illő tárgyakra, haltetemekre. Ez is hozzátartozik a fővárosi látképhez. A halakat viszont a szennyeződések egy cseppet sem zavarták. Ennek jelét is adta egy újabb ráfordulás, aminek elkövetője sikeresen akadt meg műcsalim horgán.

Egy kapitális kecsege, vagy vicsege földi maradványait találtuk a parti kövek között

Horgon a második villámkeszeg

Kíváncsian vártam, hogy miféle halnak támadt gusztusa X-Rapomra. A felszínt végül egy gyönyörűen ezüstös, egészséges, fiatal balin teste törte meg. Ő már nagyobb volt, mint előző társa, de 33 centijével így is jócskán elmaradt a mérethatártól. Nem is haboztam sokáig, gyorsan nyakon csíptem a falánk kis útonállót. Ekkorra már Gabesz is megérkezett a Duna partra, így tanúja lehetett halam megörökítésének és visszaengedésének.

A kék hátú X-Rap ezúttal jó választásnak bizonyult

Gyönyörű hal, de a mérettől jócskán elmaradt

Gyorsan kézbe vettem pergető pálcámat és újból dobásra emeltem kezemet. Rögtön az első bevontatásra vadul megrázta valami a zsinór végét. Éreztem, ez a hal sem lesz kapitális, így gyorsan partra is parancsoltam az újabb érdeklődőt. Ő már csak hat centivel maradt el a hivatalos mérettől. Lehetett volna bármekkora, úgyis vissza került volna éltető elemébe. Idén egy balint nem vittem haza az öreg folyóról. Kíméletesen eresztettem vissza a habokba, hogy egy gyors sprinteléssel búcsúzzon kis társaságunktól. Ezután még egy rávágásom volt ugyan, de nem sikerült elcsípni a tettest.

Ahogy a nap lebukott a látóhatáron, narancs színben világította be a tájat

Valami harmadszor is megakadt kék hátú Rapalámon

Nem nagy halakat fogtam a mai napon, ellenben nagyon jól szórakoztam

Lassan besötétedett, így Rapalát váltottam. Egy citrom színű SSR 7-est kötöttem fel a bot végére süllőt remélve. Volt ugyan egy érintésem, de sajnos nem akadt meg. Valószínűleg egy újabb balingyerek volt a tettes. Dobálás közben felsétáltunk egészen az Erzsébet hídig, ahol a horgászok szákjában mindenütt lapult egy-két szép márna. Menyhalat is láttunk, pedig még csak szeptembert írtunk. Kétségtelen, hogy van bőven hal a fővárosi Dunában és bár nagy ragadozót most nem sikerült fognunk, rendkívül jól éreztük magunkat. Érdemes lesz a jövőben alaposabban körülnézni a betonteknő környékén...

Az éjszakai süllőzés nem volt sikeres, bár a gyönyörű kilátás kárpótolt mindenért