Az elmúlt fél évben nagyon sokat gondolkodtam a pontyhorgászatot illetőleg, vajon merre, hogyan tovább… egy valamiben biztos voltam, szakítani akarok az intenzív tavakkal és nem szeretnék látni több széttépett szájú halat. Felmerült opcióként a természetes vizeken való horgászat is, de az ezzel járó, több napig kint alvós, sátorozós életmód valahogy nem illeszkedik a habitusomhoz. Őszi pergető barangolásaim során viszont felfigyeltem egy, a Vértes hegység eldugott völgyében található gyöngyszemre, a Somóhegyi horgásztóra, ami bár nem hatalmas vízterület, mégis egy békés környezetben eltöltött, nyugodt délutánt kínál a horgászember számára. Arról nem is beszélve, hogy míg én a csukákat hajkurásztam, a csipeszes sporttársak, ugyan nem kapitális, de igen szép, egészséges, életerős pontyokat parancsoltak szákba. Így esett meg, hogy faterral egy májusi családi kapcsolatokat ápoló horgászatra érkezünk ennek a gyönyörű tavacskának a partjára.

Zöld, zöld, zöld

A tó azon pontján foglaltunk állást, ahol a fák oltalmat biztosítottak a tűző napsütés elől és könnyen meg tudtuk horgászni a part mentén futó, több mint tizenöt méter mély árkot. Nagyméretű hallibut pelletekből és bojlikból álló etetésünket csúzlival juttattuk be, talán harminc – negyven méterre, amely távolságot természetesen dobálva is könnyedén meg tudtuk horgászni. Miután előkészítettük a terepet, összeraktuk botjainkat és belendítettük szerelékünket a kijelölt területre. Én elsősorban pelletekkel csaliztam, de apám kísérletező alkat lévén egyik horgát kukoricával és gilisztával díszítette fel. Végül elnyújtóztunk horgászfoteljainkban és csak némán csodáltuk az ébredező természetet. Az elmúlt fél év átpergetett fagyos napjai után jól esett kicsit pihenni, ücsörögni a napon és kiüríteni fejemből a hétköznapok gondjait.

Minden gondosan előkészítve, jöhetnek a halak

Tétlenségre nem sok időnk maradt, mert faternak hamarosan elsült az egyik, majd nemsokára a másik botja is. Először egy öt és feles, majd kicsivel később egy tőle súlyban kevéssel elmaradó tőpontyot szákolhatott meg. Megmondom őszintén, nem számítottam ilyen hamar ennyire derekas halakra. Fel is lelkesedtem rögvest, ez a nap még akárhogy végződhet... Leápoltuk a matracon ficánkoló pikkelyeseket, majd készítettünk róluk pár frappáns képet és visszaengedtük őket a tó biztonságot jelentő hideg vízébe. Mindkét jószág páratlan gyönyörűség volt. Felüdülés ilyen erős, egészséges halakat látni az elmúlt időszak megnyomorított pontyai után.

Nem számítottunk rá, hogy ilyen hamar ennyire szép pontyokat sikerül majd horogra csalni

Fater egy hibátlan öt kilós pikkelyessel

Ahogy telt-múlt az idő, az etetés elkezdte folyamatosan adni a halakat. Nagyjából óránként húzta el valaki egyik szerelékünket. Nem voltak ugyan óriások, olyan két és fél – három kiló közöttiek, de egyszerűen duzzadtak az erőtől. Eszméletlen, hogy milyen vehemenciával küzdöttek. Szinte valamennyi megakasztott uszonyost a duplájára saccoltunk, míg meg nem láttuk őket a víz tetején. Igen kellemesen alakult a nap, folyamatosan szedtük a pontyokat, de mégsem olyan gyakran, hogy ne lett volna időnk egy kis pihenésre két kapás között. A fák nyújtotta árnyék és a vízszintes part is közrejátszott, hogy sikerült megőrizni frissességünket a nap végéig.

Az ehhez hasonló kerek potykák folyamatosan húzták el a szereléket

A hétvége legnagyobb hala végül az én horgomon akadt meg. Füstölős kapást követően vágtam be és egyből éreztem, ez bizony egy kategóriával már nagyobb préda lesz. Hosszasan fárasztottam, egyszerűen nem akarta feladni a küzdelmet a megtermett tőponty, még akkor sem, mikor már a szákban fickándozott. Egy hibátlan szépségű hat kilós tövest tarthattam végül karjaimban a fényképezőgép lencséje előtt, amely úgy küzdött, mint mást tavakon egy tíz kiló fölötti. Már jó ideje nem fogtam pontyot és bár méretben nem haladta meg ez a potyka korábbi eredményeimet, mégis igen büszkén engedtem szabadon, hiszen nem egy intenzív vízen zsákmányolt, havonta megfogott halról beszélünk.

Végül nekem is horogvégre akadt egy szebb példány

Ilyen egészséges, életerős halakkal intenzív tavakon csak ritkán futottunk össze

A horogszabadítás pillanatai

Ez lett végül a nap utolsó jelentős fogása. Elégedetten pakoltuk össze felszerelésünket és mosolyogva indultunk haza. Végre sikerült ismét egy jóízűt pontyozni. Biztos vagyok benne, hogy idén még visszatérünk erre a csodás tóra, ahol őszintén küzdő, erőtől duzzadó ellenfelekkel sikerült összeakadnunk. Bár, horgászkalandozásaim során egyértelműen egyre kisebb szerep jut a pontyoknak, mégis ezt az évi pár alkalmat szeretném ilyen környezetben, hasonló körülmények között megélni…

Hat kilós, de úgy küzdött, mint másutt egy tíz pluszos

És természetesen visszanyerte szabadságát végül...