„Ez a harc lesz a végső!” - dúdolgattam magamban, a még gyerekkoromban, utolsó generációs úttörőként tanult dallamokat, miközben a látóhatáron lassan feltűntek a bokodi hőerőmű óriás, piros-fehér sávos kéményei. Amikor ide érkezik az ember, mintha egyszeriben a régmúlt szocialista időkbe térne vissza. Az egész tavat belengi az iparosodás és az urbanizáció érzése, ahogy elhaladunk, az annak idején még a bányákból csencselt gerendákból megépített, vízen álló kunyhók hada mellett. Az erőmű kifolyójához érve nagyot dobban a lakótelepi ember szíve, hiszen a betontól betonig kijelölt horgászterület ismerősként köszönti a szürke falakhoz szokott horgászt. És ez most nem az irónia helye. Ennek a mesterséges környezetnek is van egyfajta bája, akár az ősvadonnal körülölelt természetes vizeknek. Nem rosszabb itt horgászni, nem jobb, csupán egyszerűen más.

A bokodi erőmű két szarvával ontja magából a fehér füstöt

Nem véletlenül választottam kora tavaszi horgászatunk színhelyéül a bokodi erőmű hűtőtavát. Az ipari épületből kifolyó meleg víz a téli időszakban is ébren tartja a tó lakóit. Így, míg más tavak még álmukat alusszák a vastag jégpáncél alatt, itt már javában tart az idény. Igaz, majdnem sokkot kaptam, amikor meghallottam a napijegy árát, ami aránytalanul borsosnak mondható a megyében, mégis jókedvvel foglaltunk helyet a meleg vizes kifolyó csatorna végében. A mellettünk lévő álláson Zoli és kisfia Balázs vallatták a vizet, kiket Fater már régebbről ismert. Így beszélgető társaságunk is akadt erre a kellemes, napfényes kora márciusi napra.

A túlsó oldalt végig saját tulajdonban álló stégek övezik

A stratégia viszonylag egyszerű volt. Mivel kárászozni jöttünk Bokodra, a hagyományos etetőkosaras szerelékre és a gilisztával csalizott horogra esett a választásom. A kapások gyakorisága miatt azonban az egyik botomat mégis idővel pellettel csaliztam fel, hisz a kényszerű téli pihenőben eltunyult végtagjaim még nem vették fel a fordulatszámot a két bottal való kárászozás kíméletlen tempójához. Rendkívül sok kapásunk volt, de a legtöbb csupán amolyan belerántás jellegű odavágás volt. Szinte lehetetlen volt elcsípni a tetteseket. Azért fél órát követően csak partra került az év első hala egy duci karász személyében.

Az év első hala, egy duci kis kárász lett

Kapásra várva...

A délután is hasonlóképen folytatódott. Villám kapások és elszalasztott lehetőségek. Időnként sikerült elcsípni egy-egy karcsit, de sok le is akadt a horogról a part közelében. Közben egy „sporttársra” lettünk figyelmesek, aki egy rendkívül nagy halat cipelt egy fekete nejlon zacskóban a parkoló felé. Megkérdeztük, hogy mekkora a zsákmány, hiszen a tóról hét kilósnál nagyobb potykát nem lehet elvinni. Hat és feles, de sietek, elviszem haza aztán jövök még ki később... - válaszolta a spori miközben tovább ballagott a szemre jó tízplusszos tükrössel. Lám, itt is sajátosan értelmezik egyesek a szabályokat...

Fater is kényelembe helyezte magát

 Apám is megfogta szezonnyitó halát

Zoliék eredményesebbek voltak nálunk, hiszen finom szerelékkel jóval több kárászt sikerült partra parancsolniuk. Sőt, Balázs két szép másfél kiló körüli potykát is fogott feeder botjával. Lehet bölcsebb lett volna nekünk is finomítani a készségünket, de a kicsit több karcsi megfogásának lehetősége annyira nem kecsegtetett minket. Jobban esett sütkérezni a napon és csak néha-néha besuhintani a tréfás kedvű kárászoknak. Mindenesetre nagyon ügyes horgászokat ismertünk meg újdonsült barátainkban.

Balázs feederrel fogott első pontya

 Akcióban a szomszédok

Összességében egy nagyon jó hangulatú délutánt töltöttünk el a Bokodi hűtőtó partján és bár kiemelkedő méretű halat nem sikerült fogni, ez betudható csupán pár órás próbálkozásunknak, illetve a tél során berozsdásodott reflexeinknek. Mindenesetre nagyon érdekes vízzel ismerkedtünk meg ezen a hétvégén. Úgy gondolom, érdemes lesz ide többször visszatérni a jövőben, hiszen a meleg vizes befolyó kora tavasszal nagyon jó horgászati lehetőségeket nyújt a hideg időjárást jól tűrő, szívósabb sporttársaknak.

Balázs második gyönyörű potykája

Szokatlan tájelem a Bokodi Erőműi Hűtőtavon

Gyermekkoromban rengeteget horgásztam a tatai Derítő tavon, hiszen faternak évekig erre a vízterületre volt érvényes engedélye. Úgy emlékszem, hogy annak idején egyetlen alkalommal sem maradtunk zsákmány nélkül. Bár nagy testű halakat nem sikerült elcsípnünk, a napi két elvihető pontyot és néhány kárászt, keszeget minden alkalommal sikerült megfogni. A szemközti magas partra rendszeresen kijártunk pergetni szúnyogos nyári estéken. Fehér twistereinkre, sárga hátú wobblereinkre vadul martak rá az éhes csukák és süllők. Tavaly óta terveztem, hogy újra lenézek horgászni a megye legnevesebb tavára. Tavasszal már magaménak tudhattam egy próbálkozást, de akkor sajnos nem jártam sikerrel. Csupán frissen telepített ponty ifjoncokat sikerült fognunk, amik a kilót sem verték. Bezzeg a sok sporthorgász egymás után tette az apró halacskákat a szákba.

Gyermekkorom nagy horgászélményeinek színhelye a tatai Derítő tó

Borongós hajnal a torzsokos tavon

A tavaszi kudarcot feledve úgy döntöttem, hogy ismételten nekifutok a neves tó vizének. Gáborral, a szomszéd sráccal három napra béreltük a húszas számú stéget. Nagy reményekkel érkeztünk a tópartra. Három nap alatt kiemelkedő élményekre számítottam. Titokban reméltem, hogy több részes írást tudok majd bemutatni erről a tuskókkal, akadókkal tűzdelt tóról. Sajnos az élet másként írta meg a forgatókönyvet.

Bérelt faházunk a szigetről nézve

Az etetésre csupán a vadkacsák álltak be

Írhatnék regényeket, milyen módszerekkel, és csaliarzenállal próbáltam horogvégre csalni a tó lakóit, de teljesen felesleges. Két napon keresztül egy árva mozdításunk nem volt se pontyozó készségünkön, se süllőző, harcsázó botjainkon. Nem csak a stég előtt próbálkoztunk, de átmentünk a magas partra, illetve a sziget környékére is, de a csalinkat nem érintette egyetlen hal szája sem. Nem arról volt szó, hogy a pontyok, ragadozók nem voltak étvágyuknál, még pöcizéseket sem tapasztaltunk kapásjelzőnkön. Nem csak mi jártunk így, hanem minden horgász a környékünkön. Egy-két kis ponty és néhány kárász, dévér fogásáról értesültünk csupán az egész tó körül.

A hétvége első hala

Egy apró dévért is sikerült fognunk

Szép Karcsi, de ennyi pénzért több élményre számítottunk

Utolsó nap kinézett fater és hozott pár zacskó etetőanyagot és némi gilisztát. Lefinomítottuk felszerelésünket és így sikerült néhány kárászt és kis dévért horogvégre keríteni. Így nem maradtunk hal nélkül, de hozzá kell fűznöm, hogy ez nagyon soványka zsákmány azért a hatvanezer forintért cserébe, amit ketten erre a túrára költöttünk ezen a hétvégén.

Ezüstkárász aranyáron :o(

Ezúttal elmaradt a mosoly...

Ez a hat - hét darab kárász az utolsó pár órában jött. Előtte két napig csend

Akik rendszeresen olvassák blogomat láthatják, hogy nem vagyok egy ügyetlen horgász. Ezen a tavon azonban nem voltunk képesek egy normális hal megfogására sem. A halőr szerint a kedvezőtlen időjárás miatt nem volt kapás, de én úgy gondolom, ez nem így van. Mindenesetre az év egyik legjobban várt horgászatából az év legnagyobb csalódása kerekedett ki. Nem hinném, hogy sok esélyt fogok még adni a legendás tatai tónak.

Próbálkoztunk a tó másik oldalán is

De itt sem akadt egy mozdításunk sem

Gyönyörű környezet, de a legenda már csak a múlté...

Még alig múltam 14 éves, mikor sikeres horgászvizsgát tettem és a tagdíj befizetését követően tagjává váltam a tatabányai Jószerencsét horgászegyesületnek. Már alig fértem a bőrömbe, úgy vártam, hogy életemben először egy engedélyes tavon tegyem próbára horgásztudásomat. Ahogy márciusban felolvadtak az egyesület hideg vizes tavai, az első lehetséges időpontban buszra pattantam, hogy meglátogassam a Síkvölgyi tavak egyikét. A partra érkezve besuhintottam dióverő HOKÉV botomat és rögzítettem kapást jelző ruhacsipeszemet megviselt TEKNŐC damilomon. Ám hibába az etetőanyagnak használt pirospaprikás búzadara és horgon lebegő puffasztott rizs, az első potykámat csak a sokadik alkalomra sikerül megfognom. Jól emlékszem az első évben összesen négy halat sikerült csupán elcsípnem és ezekből mindössze három volt ponty, de az eddigi engedély nélküli tavakon fogott törpeharcsákhoz, naphalakhoz képest ez is tekintélyes zsákmánynak számított.

 Vadregényes táj övezi a Tatabánya közelében elterülő Síkvölgyi tavakat

Látóhatárban a Vértes buja rengeteggel borított hegyvonulata domborodik

Már egy ideje furdalta az oldalamat a kíváncsiság. Vajon mennyit változhatott ez a tó az idők során? Végül úgy döntöttem, hogy meglátogatom a Síkvölgyi tavakat, vagy ahogy mi hívtuk annak idején Sikit, hogy egy múlt idők előtt tisztelgő nosztalgiapecát kövessek el rajta. A helyszínre érkezve az első dolog ami feltűnt, hogy a vízszint jelentősen alacsonyabban állt, mint az emlékeimben rémlik. A partvonal teljesen átrajzolódott a hátsó, kettes számú tó bizonyos részein. Úgy döntöttem, hogy egy pergetőbottal körbejárom a tavat, hátha sikerül elcsípnem egy-két ragadozót a kristálytiszta karsztvízben. Sajnos a csukák aznap nem mutattak érdeklődést körforgó villantómra, bár mégis felüdítő élmény volt bebarangolni a páratlan szépségű tó buja növényzettel határolt partjait. Egyes részeken sűrű erdőben taposott ösvényeken vezetett az utam, ahogy megkerültem gyermekkorom tavát.

 A hátsó tó végében található sekélyesben hemcsegnek az apróhalak

A tavat megkerülve erdei ösvényeken át vezet a horgász útja

Miután nyilvánvalóvá vált számomra, hogy pergetve nem tudok eredményt elérni, csatlakoztam Faterhoz, aki pontyozó felszerelése mellett ücsörgött kapásra várva. Hát, ha csukát nem is sikerült fognom, egy két potyka csak összejön. - gondoltam. Besuhintottam két fenekező készségemet. Az egyik egy önakasztós szerelék volt. Itt a horogra halas pellet került. A másik botomat hagyományos etetőkosárral szereltem és a horogra két szem apró master pelletet fűztem szilikon hajszálelőke segítségével. Utóbbi cájgomra jöttek a kapások, de csalódásomra az elkövetők csupán alig tizenöt centis kis kárászok voltak. Nem is lett volna semmi gond velük, ha megnőttek volna már olyan húsz – harminc dekásra, de ezek a csukázó méretű kárászok eléggé elkeserítettek. Egyértelműen nem erre számítottam.

 A füves domboldalon kellemesen állást tudtunk foglalni

Szinte megpróbálkoztam mindennel. Kukoricát, pelleteket, mini bojlit és még kitudja hány féle nyalánkságot tűztem a horogra, de egyszerűen csak apró kárászokat sikerült fognom. A végén már eléggé belefáradtam ebbe a szélmalom harcba és olyan csalikat tettem a horog mellé, melyeket biztosan nem tudnak felvenni a karcsik. Így viszont a horgászat eseménytelen várakozásba csapott át. Még az sem vigasztalt, hogy fater szemmel láthatólag jól szórakozott az aprónép tizedelésével. Több mint harminc karcsit csalt horogvégre horgászatunk folyamán.

A zsákmány java részét az apró kárászok tették ki. Ez még egy szebb példány

Így telt el az egész nap különösebb események nélkül. A botom mellett a fűben heverve azon tűnődtem, hogy annak idején ez az évi három ponty nem is számított rossz eredménynek ezen a tavon. Időközben arra lettem figyelmes, hogy a mellettem horgászó sporttárs egy másfeles potykát akasztott. Szóval mégis csak van belőlük a vízben! - döbbentem meg. A sikeres horgászhoz hasonlóan készségemet egészen közel, a parttól harminc méterre suhintottam be és láss csodát egyértelmű pontyos kapást mutatott eddig tétlenkedő kutyanyelvem.

 Kárászokat szelektáló csalit feltéve az órák kapás nélkül teltek

Bevágást követően a kárászokhoz képes szokatlanul erőteljes ellenállást érzetem a zsinór végén. Hamarosan a part mellett forgolódott másfél kilós áldozatom. Rendkívül óvatosan bántam vele, nehogy meglépjen a nap hala. :o) Mivel fater elcsámborgott az autóhoz, ismét külső segítséget kellett igénybe vennem a szákoláshoz és a fotózáshoz. A három szem kagyló ízesítésű csemegekukorica meghozta 16 év után az első síkvölgyi pontyomat. Általában hal fogásakor örömet szoktam érezni, de ez most csalódás volt a javából.

Oly sok év után ismét pontyot szákoltam Síkvölgyön

Jobban megküzdöttem érte, mint másutt egy tíz felettiért

Este hét körül kezdtünk csomagolni. Az összes halat visszaengedtük, amit fogtunk. A nosztalgia peca kicsit keserűen fejeződött be. A táj csodálatos, a víz tisztasága kivételes és az idő is kellemesen hűsnek bizonyult. Mindezek azonban nem kompenzáltak minket a haltalan napért. Ha legalább tisztességes méretű kárászok lettek volna a vízben, akkor talán a pontyok hiányát is elnéztük volna. Azonban a borsos napijegy áráért ennél eseménydúsabb napra számítottunk. Bár rengeteg horgász ücsörgött a tó partján, másfél-kétkilósnál nagyobb halat senki sem fogott. Talán tizenhat év múlva ellátogatok ide egy újabb nosztalgia horgászatra. Talán...

Talán 16 év múlva újra találkozunk...

Június végén úgy döntöttem, hogy meglátogatom a szőnyi Bocska tavat. Elsősorban afrikai harcsát szerettem volna fogni, de kiérkezésünkkor azt az információt kaptuk, hogy a hideg víz miatt idén még nem helyeztek ki a tóba belőlük. Sebaj, gondoltam, hiszen magammal hoztam pontyozó felszerelésemet is, hátha szükség lesz rá. Ez végül helyes döntésnek bizonyult. Tehát, a tervezett afrikai harcsázásból egy nagy pontyozás kerekedett ki. Méghozzá nem is akármilyen...

 Szőny Duna felőli oldalán találhatóak az U és L alakzatú Bocska tavak

Bár, már reggel hét órára kiértünk a helyszínre, szabad helyet mégis nehéz volt találni, mert már hajnalok hajnalán is elég sokan voltak a vízparton. Végül a tó túlsó felén akadtunk két egymás mellett lévő szabad állásra. Fater a híd mellett telepedett le, én pedig tőle húsz méterre vertem tanyát. Rögtön szembetűnt, hogy a víz állása rendkívül magas az elmúlt hét esőzései és a belvíz miatt. A kiépített horgászállások egytől egyig víz alatt voltak. Tulajdonképen, a magas víz nekünk jól is jött, mert nem úszós módszerrel, hanem hagyományos fenekezéssel próbáltuk meg horogvégre keríteni a tó lakóit. Így egy kicsit bátrabban lehetett dobni, hiszen az apró U alakú tó partja most három méterrel kijjebb terült el.

A vízállás nagyon magas volt. A hídon át sem lehetett menni száraz lábbal

Ezúttal az egyik horgomra csemege kukoricát, míg a másikra két szem 12 mm-es epres – halas pelletet fűztem fel. Kíváncsi voltam, melyik lesz eredményes. Fater ezúttal is a giliszta, pellet párosítással próbálkozott két botján. Az etetőkosárba mindketten zöld színű fűszeres – halas etetőanyagot gyúrtunk. Az első jelentkező fater gilisztás botjára érkezett. A kapásba én vágtam bele, ugyanis fater elcsászkált a kempingszékéért az autóhoz. A tettes egy bő tenyeres dévérkeszeg volt, ami rövidesen vissza is került a vízbe. Közben az én pelletes botomon is többször kapást észleltem, de nem tudtam elég gyorsan odaérni. Hiába, aki már az önakasztós módszerhez szoktatta hozzá magát, nem árt ha néha a csúszó etetőkosaras szerelékkel is élezi a reflexeit. Most már készenlétben álltam a botjaim mellett, így időben be tudtam suhintani. Az első halam a part mellett leakadt, de a második, egy szép erős két és feles nyurga, már nem úszta meg az incidenst. Nagyon vastag, húsos szája volt. Biztos vagyok benne, hogy valamilyen módon a Dunából keveredhetett a tóba, hisz az ott található kecskeköröm kagylón nevelkedő pontyoknak lesz ilyen húsos szája.

Az első elkövető egy jó erőben lévő kettőfeles dunai vadponty volt

Miután visszaengedtem első áldozatomat, a következő hal egy jó félkilós ezüstkárász lett, amit fater csípett el. Aznap minden ponty és dévér, amit fogtunk, visszanyerte a szabadságát, de az ezüstkárászok nem úszták meg a találkozást. Az idő lassan borongósra fordult. Az eső elkezdett szemerkélni, a víz felszínét felborzolták a vadul becsapódó esőcseppek.

Fater aznapi legszebb ezüstkárásza. Pisti és Karcsi :o)

 A felszerelés beélesítve, jöhetnek az uszonyosok

Az időjárás változás egyszeriben meghozta a tó lakóinak étvágyát. Egymás után suhogtak a botok, bevágásra emelkedve. A halak általában hullámban jöttek. Fél órás pihenők után, szinte minden boton egyszerre volt kapás. Párosával fogtuk a szép két kiló körüli potykákat. Egyszer én fárasztottam, egyszer apám. Általában szép egészséges példányok voltak az áldozatok, ilyen dunai vadpontyok. Fogtam viszont egy kettőharmincas pikkelyest is, amelynek mindkét szeme hiányzott. Hiába, vak ponty is talál szemet. :o)

 Vak ponty is talál szemet... :o)

 Fater is buzgón termelte ki a halakat. Elszánt ábrázatán látszik az ősi halász ösztön

Ez a külső akadás úgy történt, hogy a hal előtte vagy tíz métert vitte a csalit. Hogyan? :o)

Ami ez után következett, azt lehetetlen hitelesen elmesélni. Egymás után szedtük ki a bajuszosokat, kárászokat, dévéreket a vízből. Mivel mindig egyszerre volt kapás mindkét botomon, sokszor fater besegített nekem. Alapvetően az mondható el, hogy pelletre a nagyobb kettő, és három kiló közöttiek, míg kukacra a két kiló alatti pontyok és a fehér halak jöttek. Délre annyira elfáradtam az intenzív horgászatban, hogy egyik botomat át kellett szerelnem önakasztós módszerre, hol a horog mellé két 16 mm-es hallibut pelletet fűztem fel. Így kevesebb kapást, de nagyobb egyedsúlyú halakat reméltem.

 A nyerő szerelék, a fűszeres halas etetőanyag és két szem epres pellet

 Egy szép kettőharmincas vadponty. Úgy küzdött, mint egy oroszlán

 Általában a pontyok párosával tették tiszteletüket a parton

Természetesen a módszerváltást követően megszűnt a kapkodós horgászat, de még így is gyakran fordult elő, hogy egyszerre két ponty került a terítékre. Ettől a pillanattól kedve azonban fater vette át a prímet, mert az etetésére beálló halaknak nagyon ízlett a puhatestű csali. Így gilisztával egymás után termelte ki a kisebb pontyokat, kárászokat.

A halak között nincs rasszizmus. A fehér és a fekete bajuszosok is jól megférnek a tóban

Egy újabb két kiló feletti páros. Gyönyörűek nem?

Faternak a mai napon a nyomába sem sikerült érni

Késő délután egyszer csak felsikított a fék az önakasztósra szerelt botomon is. A bevágás után rögtön érzetem, hogy bár nem kapitális, de az eddigieknél szebb uszonyos vette fel a két nagy hallibut pelletet. Mondanom sem kell, hogy ez a hal sem egyedül érkezett, így kisebb galiba kerekedett fárasztás közben, hogy melyikünk halának merítsünk először alá. A fogás egy kereken három kilós, hibátlan dunai nyurga ponty volt, vastag kagylóevő szájjal. Természetesen, végül ő is visszanyerte a szabadságát.

 Parton a nap hala...

 ... egy hibátlan három kilós nyurga

 Természetesen ő is visszakerült a vízbe. Egy pontyot sem vittünk el aznap

A nap végén még faternak volt pár szebb fogása. Bár, afrikai harcsát nem sikerült fognunk, de ketten így is közel 30 halat segítettünk partra. Az eredményesebb ezúttal apám volt, hisz a giliszta csali tarolt, de azért tegyük hozzá, hogy az ő legnagyobb hala volt akkora, mint nálam a legkisebb. A pellet, bár jól működött, kevesebb, de darabosabb halakat hozott.

 Fater legszebb hala már majdnem átlépte a két kilós lélektani határt

Elégedetten pakoltunk össze. Nagyon mozgalmas nap volt. Főleg, hogy a part egy meredek emelkedőbe végződött, így egész nap fel le rohangáltunk rajta. Idén még szeretnék ide visszatérni, amikor beáll a fagy. Ugyanis, itt a vízkeringetés miatt mindig akad meghorgászható terület és a téli időszakban gyönyörű pisztrángokat szoktak kihelyezni a tóba. Már alig várom... :o)

Legközelebb itt fogunk horgászni :o)

Ahogy beköszöntött a május, úgy döntöttünk faterral, hogy kinézünk az Által érre egy tavaszi patakpecázásra. Ahogy bandukoltunk a vízparton feltűnt, hogy milyen csodás zöld ruhát öltött a táj, mióta utoljára erre jártam. A fák lombja sok helyütt szinte ráborult a patak tükrére. A víz megtelt élettel. Kishalak ficánkoltak a felszínen, békák kuruttyoltak a part tövében. Igazi vadregényes rengeteggé alakult át a kis patakocska.

Tavaszra az Által ér csodás zöld ruhába öltözött

A vadregényes tájon alig voltak horgászok rajtunk kívül

Elsősorban rablóhalazásra rendezkedtem be. Két botra úszós süllőző szereléket kötöttünk fel, amin halszelet volt a csali. Ez az összeállítás kora tavasszal és ősszel jól vizsgázott, hátha most is felveszi valami a fagyasztott bodorkából hasított oldalfilét. A harmadik botot szintén úszósra szereltük, ám itt nadálycsokor került a horogra. Reméltük, hogy beszívja valami márvány testű bajuszos a tekintélyes horgot. Sajnos a ragadozó halak most nem sok érdeklődést mutattak. A süllőző szereléket egyszer behúzta valami az akadó alá, de sajnos nem lett meg a hal. A nadályokhoz pedig hozzá sem nyúltak a harcsák, pedig időnként szinte robbanásszerűen forrt fel a víz a buborékoktól, ahogy a fenéken megmozdultak.

A ragadozók a mai napon sajnos nem nagyon mozgolódtak

Egy mocsári teknős lustán sütkérezett a májusi napfényben

Mivel a ragadozókra való horgászat nem túl eseménydús, vittünk magunkkal egy match botot is, hátha az apró halak étvágyuknál lesznek. A szerelék két ponton rögzített, három grammos úszóból, hozzá illő ólomsörétből és egy tízes keszegező horogból állt. Csaliként három darab izgága csontkukacot kínáltunk fel. Pár kis gombóc etetőanyag került a vízbe és már kezdődhetett is a móka.

És akkor a bozótból előtűnt a bodorkavadász...

Legnagyobb meglepetésünkre elsőnek egy termetes bodorka vette fel a csonti csokrot. Nem is láttam még ekkora bodrit, olyan huszonpár centis volt. Őt hasonló méretű fajtársai követték, illetve egy fél kilós kárász. Néha varázsütés szerűen eltűntek az etetésről a halak, ilyenkor arrébb kellett menni néhány métert és ott próbálkozni. A kis keszegek általában vízközt vagy fenéken az akadók környékén csoportosultak. Becsapásukra itt nyílt a legnagyobb esély.

A bodrik csak úgy habzsolták a horogra tűzött csontkukacokat

Ilyen szép bodorkák élnek a patakban ahol horgásztunk

A nap végére egy tucatnyi termetes bodorka és egy szép kárász került a szákba. Érdemes lett volna kint maradni még, hiszen a ragadozókra most lett volna igazán esélyünk, de a szárnyas vérszívók visszavonásra kényszerítettek bennünket. Bár nagy halat a mai napon nem adott a patak, mégis jólesett egy derűs szombatot eltölteni a vadregényes természetben. És ugyebár, aki a kicsit nem becsüli...

A szeptembert kényszerűségből horgászat nélkül kellett lezárnom, de már türelmetlenül vártam október első hétvégéjét, ugyanis ebben az évben utolsó alkalommal látogattunk el a tatai Római tóra pontyfogás reményében. A vénasszonyok nyara kissé eltolta a rablószezont, hisz a kellemes, szinte nyári melegben még hemzsegtek a vízben a kishalak. Így a zord idő beköszöntéig még lehetőség nyílt egy két békés halakra irányuló horgászatra, mielőtt a csukákat és süllőket vettük volna célba.

Ezúttal négyen vágtunk neki az útnak faterral és két kollégájával, Zsoltiékkal. Az indulás egyből bosszankodással kezdődött, ugyanis ősöm elaludt, így majd egy órát kellett várnom rá a hideg időben. Még így is elsőként, pirkadat előtt értünk a tóhoz, melyet vastag tejszerű köd borított. A sötétben raktuk össze a botjainkat. Ezúttal mindkét szerelékemet önakasztósra készítettem, a már megszokott fix 70 g-os ólommal. Mindkét horogra pellet került, felbuzdulva előző horgászatunk sikerén. A szakirodalom szerint ősszel, a lehűlő vízben inkább az édes ízek a nyerők a büdös jellegűekkel szemben. Nos, végül is erre az élet rácáfolt aznap, de ne szaladjunk a dolgok elejébe... Mindenesetre egyik szerelékre epres ízű, míg a másikra polip-tintahal-kagyló ízesítésű Haldorádó pellet kerül. Győzzön a jobbik!

Életem idáig fogott legynagyobb ezüstkárásza 1,1 kilót nyomott 

A hőmérséklet nagyon lassan akart emelkedni, és a köd is nehézkesen szakadozott fel. Délelőtt 10 órára tisztult ki a táj a szemünk előtt és ezt az időpontot a halak is megvárták. Az első kapásom a „Tenger kincse” pelletre jött, ilyen rángatós, ejtős jellegű. Bevágtam, de éreztem, hogy nem túl nagy az ellenfél a damil túlsó végén. Hát, ha ponty lett volna, nem is lett volna jelentős, de ez bizony életem eddigi legnagyobb 1,1 kilós kárásza volt. Olyan kerek volt, mint egy leveses tányér. Nagyon örültem neki. Az én szememben az „egyéb halak” is ugyanolyan értéket képviselnek, mint nemes fajtársaik, de azért a viccelődést nem tudtam kihagyni és odaszóltam Zsoltiéknak, hogy már majdnem megvan az apró hal kvóta, jöhetnek a pontyok... A választ kikerekedő szemek kísérték. Milyen apró hal? Mi is örülnénk, ha ekkora apró halat fognánk... :o) Ám hamarosan és és fater is kicsévéltek a partra egy-egy félkilós forma karcsit.

 A nap hala egy ötésfeles pikkelyes a hideg víz ellenére a halibut pelletet vette fel

Lassan előbújt a nap is, de addigra úgy átfagytunk, hogy a horgászat végéig már nem tudtunk átmelegedni. Próbáltuk minél nagyobb felületünket a nap felé fordítani és minél több hőt magunkba szívni. Miközben a napsugarak befogására koncentráltam, egyszer csak elfüstölt az egyik botom. Életem legbrutálisabb kapását éltem át, ahogy a megriadt hal pár másodperc alatt vagy 5 méter zsinórt tépett le az orsómról. A botomat megragadva, átváltottam a nyeletőféket és belevágtam a száguldó kapásba. Egyből érzetem, hogy derekas hal van a zsinór túlsó végén, de viszonylag könnyen boldogultam vele. Amikor már félúton volt, megindult bal felé, ezért Zsoltiék egyik botját ki kellett venni. Hiába, a stégek között maximum 2 méter a távolság. Végül megmutatta magát a gyönyörű pikkelyes tőponty, amit fater nagy rutinnal szákolt meg. Még a szákban tartva kivittük a stégről, hogy ne a deszkán verje össze magát. Lefektettem a puha fűre, megszabadítottam a horogtól és a gyors fényképez után kíméletesen visszaengedtük a tóba, ami minden öreg harcosnak kijár...

Mélyebbre fater! Mélyebbre! :o)

Nem sokkal késöbb, olyan dél körül, a másik boton is szép orsórecsegtető kapásom volt. Azt figyeltem, meg, hogy mióta ezt a Deáky Flat Pear ólmot használom, iszonyatos kapásokkal szembesülök. Nem kétséges, a saját magát megakasztott hal megérezve a horgot megiramodik, de talán ilyenkor a forgókapocs kiszabadul az ólom szorításából és a hal szabadon tud száguldozni. Nem tudom még, mi lehet az erőszakos kapásoknak az oka, de nagyon tetszik. Az újabb áldozat egy valamivel két kiló feletti potyka volt, ami az epres pelletet kívánta meg. Sikeres szákolás után rá is kérdeztem faterékra, hogy hol tartanak, mert én már 8 kilón felül járok az összfogást tekintve. A válasz csak hümmögés volt... :o)

Ponty és kárász csokor a nap végén

A délután már végig kapás nélkül telt. Senki sem fogott halat az egész tavon. Mondjuk, délelőtt is csak nekem volt kiemelkedő szerencsém. Nem nagyon nyúlkáltak sehol sem a botok után. Állítólag, a haltalanság oka az volt, hogy egész nyáron vödörszámra szórták a száraz kukoricát a vízbe és őszre a halak eltelítődtek. Én a tógazda helyében erősen korlátoznám a beszórható etetőanyag mennyiségét. Nem engedném, sem a csónakos behordást, sem a kishajóval történő etetést, mert mindkét módszerrel iszonyatos mennyiségű szemes takarmány kerül a tóba. Persze lehet, annak a horgásznak működik a dolog aki ezt alkalmazza, de egy bizonyos szint után, az ész nélküli etetés kártékony hatással van a tóra és a halak kapókedvére egyaránt. Mindenesetre, én nem nyugodtam bele a tétlenségbe és elővettem pergetőbotomat, hogy megvallassam a vizet ragadozók után kutatva. Az acélelőke végére egy ezüst színű DAM EFFZETT körforgó került 4-es méretben. Nyáron gyakran dobáltam a stégről mikor meguntam az egy helyben ülést, de a tó csak méreten aluli csukákat adott. Így volt ez most is. Egy méret közeli csukesz kapta el a műcsalit, ami a horogszabadítás után csobbant is vissza a vízbe.

Bár horgásztársaim nem voltak eredményesek én mégis elégedett voltam két szép pontyommal , kárászommal. Mindezek fejébe még egy pergetett csukát is sikerült kiszednem a tóból, pedig csak negyed órát dobáltam. Mondtam is a srácoknak, hogy most már csak egy jó harcsázás kéne. Jelezték, ha megpróbálom beledobnak a vízbe... :o) Hát, nem próbáltam meg, bár nem lett volna könnyű dolguk, mert jómagam 118 kilót nyomok... Ez a csuka volt a nap utolsó hala, lassan befejeztük a horgászatot. Hazafelé zötykölődve megbeszéltük a következő hétvégét. Akkor ugyanis a sződligeti Ordas tavakat vettük célpontba. De ez már egy másik történet...