Aggódva ráncoltam össze homlokomat, miközben a közelgő esőfelhőket szemléltem a komáromi MAHART kikötő töltésén állva. A legutóbbi két dunai próbálkozásom alkalmával sem sikerült megúsznom szárazon a kalandot, most úgy néz ki, újra bőségesen kapok majd a nem várt égi áldásból. Sebaj, ma süllőzni jöttem, és közismert, hogy az esős, frontos idő meghozhatja a tüskés hátú ragadozók kapókedvét. Persze azért jobban örülnék neki, ha nem áznék bőrig... Lassan elértem az első állást, ahol próbálkozni szoktam, a vízi rendőrség lépcsőjét. Egymás után záporoztak dobásaim, de a múltkor sikeres hely ezúttal nem adott halat, így székhelyemet áttettem a rakodó alatti kövezésre.

A komáromi vasúti híd komoran csimpaszkodik a Duna két partjába

Útban a rakodó felé...

Műcsaliként egy ezüst színű SSR-7-es fahalacskát kötöttem fel a zsinór végére. Bár még sosem fogtam vele semmit, a borongós időben bízva reménykedtem, hátha a mélységből feljebb jönnek a fogas útonállók már a nappali órákban is. Lassan tekerve, időnként meg-megállítva vontattam be wobbleremet, mikor megéreztem vállamon az első aláhulló, borsó nagyságú esőcseppeket. Hirtelen leszakadt az ég és én egy háromszáz méteres sprintelésbe kezdtem, hogy elérjem a pálya végében álló fát, menedéket remélve.

Nem szoktam vele próbálkozni, de néha a kísérletezés hozza meg a kapást

Akik még sosem hagytak cserben

Csupán negyed óráig esett, de így is alaposan eláztam. A zivatar távoztával újabb harcba indultam az öreg Duna ellen. Lassan besötétedett és mindenhol megindultak a tükörfelszínt szétspriccelő süllő rablások. Óvatosan osontam a rakodó mögötti partszakaszhoz és bedobásra emeltem pálcámat. A második becsévélésnél egy határozott rántást éreztem a bot spiccén. Keményen bevágtam és pálcám rögtön jelezte felém, valami rugdalódzik a zsinór végén.

Tavaly ilyenkor itt még két méteres víz állt...

... és a töltés tetejéről korbácsoltuk a vizet

Bár ellenfelem nem fejtett ki nagy ellenállást, a félreérthetetlen fejrázások rögtön jelezték számomra, hogy egy kisebb süllőt sikerült megakasztanom. Pillanatok alatt feltornáztam a mélyből és próbáltam magam felé terelni a felszínen pacsáló halacskát. A kiemelés ismét nagy kihívást jelentett számomra, hiszen a kövezésen állva olyan mélyre kellett hajolnom, mint azt még eddigi életem során sosem. Végül térdre kényszerített ellenfelem, de így sikerült nyakon csípnem őkelmét, egy virgonc 35 centi hosszú dunai süllőt. Nem egy kapitális zsákmány, de a Dunán minden halnak örülni kell...

Megjött a hőn áhított dunai süllő...

... bár nem kapitális, de mégis nagy örömet okozott

Alighogy útjára engedtem áldozatomat, az eső újra rákezdett, így újabb futás következett a kövezésen, ezúttal már a sötétben. A zivatar elvonultával visszatértem a terepre és folytattam a pergetést. Bár a rablások még mindig folyamatosak voltak, egyetlen koppintással megúsztam a hátralévő időt. Sajnos ez a kapás nem akadt, a hal szája bizonyára nem ért horgot. Lassan elérkezett az éjfél és indulnom kellett haza. A part menti úton haladva egy bagoly suhant át a fejem fölött szinte nesztelenül. Halk huhogással gratulált sikeres fogásomhoz... :o)

És szabadsága visszaadatott...
 

Gyermekkorom első horgászélményei a Balatonhoz kötődnek. A tihanyi félsziget lábánál található céges üdülő kis kikötőjében fogtam meg első snecimet mogyorófa vesszőre kötött zsebpecás szerelékkel. Apró élmény ugyan néhány küsz megfogása, de bennem egy életre felébresztette az ősi halfogó ösztönt. A későbbi évek során rengeteg kisebb-nagyobb kalandban volt részem a magyar tengeren, és a mai napig vágyok vissza a smaragdzöld színben pompázó víz partjára. Fogtunk itt termetes dévéreket, méretes pontyokat, gardákat számtalanul, de babahallal csalizott horgainkra időnként egy-egy kősüllő, fogas süllő, vagy angolna is bejelentkezett. Igazi csodálattal azonban azok az öreg sporik töltöttek el, akik csónakjukkal a nádrengetegben ücsörögve óriási pontyokat ejtettek fogságba, vagy hajnalban a nyílt vízről visszatérve megtermett fogasokból álló csokrot emeltek ki a partra. Szomorkodva gondoltam bele, hogy én sosem fogok belekóstolni ebbe a titokzatos, parti horgászok számára zárt világba.

Borús idő fogadott minket októberben a Balatonon, de a viharjelzést szerencsére elmaradt

Idén sajnos még nem sikerült meglátogatnom a Balatont. Nagyon megörültem, mikor Kocika, a nádi pontyozással fogalakozó horgászblog szerkesztője meginvitált egy balatongyöröki nyílt vízi fogasozásra. Október első hétvégéjének péntek reggelén ültünk autóba faterral. Még a Veszprém közelében elszenvedett defekt sem akadályozott meg minket, hogy időben megérkezzünk Gyenesdiásra. Rövid ismerkedés után összeállítottuk felszerelésünket és célba vettük a vonyarcvashegyi kikötőt. Bár szeles, borús időjárás fogadott minket a parton, szerencsére viharjelzésnek nyomát sem tapasztaltuk. Én Kocikával ültem egy csónakba, fater pedig Misi úszó alkalmatosságát kapta kölcsön, amit ezúton is szeretnénk megköszönni neki. Mindnyájan jól mulattunk fateron, aki megtette az első lépéseket a villanymotorral felszerel horgászcsónak irányításának rögös útvesztőjén.

Fater ismerkedik a csónakirányítás rejtelmeivel

Ott nincs hal! - mondá az Úr

A stratégia az első napon úgy alakult, hogy fatert beültettük a nádba pontyozni, mi pedig a nyílt vizet vettük célba süllőfogást remélve. Apám semmi tapasztalattal nem rendelkezik a nádi pontyozást illetőleg, így mielőtt magára hagytuk, Kocika felvilágosította őt a teendőkről. Sajnos nem sikerült semmit sem fognia, de mint utólag elmesélte volt egy nagy kapása, ami végül sajnos nem akadt meg. Úszója kiemelkedett a vízből, mire rögtön odavágott, de a szerelék kicsapódott a levegőbe és a tetthelyen egy méteres burvány jelezte a megzavart termetes ponty távozását. Fatert tehát a gyékényben hagytuk és célba vettük a tó közepét. Számomra hihetetlenek tűnik, hogy a Balatonon a fogast sokszor másfél kilométerre a parttól fogják az iszapos aljzat fölött. Mi akár a Dunán, akár más tavakon süllőt szinte kizárólag a part mellett zsákmányoltunk ezidáig kemény talaj fölött, akadós terepen. Ebből is látszik, hogy mennyire egyedi a jellege a magyar tengernek a halak fogását illetően.

Az öreg sporik a stratégiát egyeztetik :o)

Vendéglátónk Kocika, aki balatoni horgászattal foglalkozó míves horgászblog szerkesztője

Miután szakszerűen lemacskáztunk a választott területen. Csalijainkat bevetettük a szélrózsa minden irányába. A végtelenül egyszerű szerelék egy öt grammos csúszóra szerelt ólomból és egy süllőző horogra tűzött fagyasztott küszből állt. A kapást a zsinórra hajtogatott alufólia csík jelezte volna, ha lett volna érdeklődő. Sajnos az első éjszaka nem adott halat. Bár egyik küszöm derekán felfedeztem pár ebfog ütötte sebhelyet, komoly elhúzásom nem akadt.

Szigliget irányában sejtettem a halat

Kocika által kifejlesztett fapados balatoni kapásjelző

Persze nem abból a fából faragtak minket, akik csak úgy feladják a küzdelmet egy sikertelen próbálkozás után. Már másnap hajnali fél hatkor újra a sötét vízen ringatóztunk Vonyarcvashegytől jó nyolcszáz méterre. Kocikával való baráti beszélgetésünk közepette egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy egyik orsómról süvítve távozik a zsineg. Rögtön kézbe kaptam a botot és próbáltam adagolni a damilt a vadul száguldó halnak, bár alig bírtam vele lépést tartani. Mikor úgy éreztem itt az idő, megfeszítettem a zsinórt és beletartottam a rohanásba. Rögtön éreztem, hogy valami rugdalódzik a túlsó végen.

Egy gyönyörű őn teste ezüstlött a fekete vízben

A saccra másfeles balin megmentette mindannyiunk becsületét :o)

Mivel a tó közepén nincs akadó, lehetőségem nyílt a hal nyugodt fárasztására. Néhány perc múlva beemeltünk a csónakba egy hibátlan balatoni balint. Elsőre feltűnt mennyire különbözik ez a hal dunai fajtársaitól. Jóval zömökebb, farokúszója szinte vitorlaszerűen terebélyes, homloka széles, feje kicsit buldogszerű, háta sötétes. Ezen valamennyi jegy egyedi jelleget kölcsönöz a balatoni őnnek. Miután visszaengedtük a hajnali ragadozót, visszadobtam szerelékemet, majd egy pillanat erejéig megpihentem, miközben a hajnali párás levegőben fürdő tájat csodáltam.

Borús, párás hajnal a magyar tengeren. Egyszerűen gyönyörű

A következő heves kapásra sem kellett sokat várni. Talán fél óra sem telt el, ismét őrült iramban kezdett peregni a damil orsóm dobjáról. A zsinór adagolását immáron rutinosan oldottam meg. Már a lepergés intenzitásából lehetett érezni, hogy ismét egy mohó balin csapott le fejétől megfosztott, fagyasztott küszömre. Miután kellőképpen eltávolodott halam, egy erőteljes mozdulattal állítottam meg, majd ismét kezdetét vette a harc a csónak körül. Kocika nem mulasztotta el, hogy készítsen néhány akcióképet a fárasztásról.

Egy ilyen pompás ragadozó a Dunán is megállná a helyét

Ilyen óriási vitorla szerű farokúszót még sosem láttam ezidáig...

Nem sok esélyt adtam áldozatomnak, így csakhamar ő is a csónakdeszkán ficánkolt. Jó két kilós 48 centis balin volt a tettes, mely súlyát tekintve megerősítette dunai balinrekordomat. Bár az őnt a Balatonon sokan lebecsülik és sajnos nemkívánatos zsákmánynak tartják, én nagyon örültem ezeknek a hajnali vendégeknek. Jómagam a balinban kiváló sporthalat, nemes ellenfelet látok, amely bár nem egy gasztronómiai különlegesség, heves kapásával, ádáz harcosságával, ravaszságával alaposan fel tudja adni a leckét a reá vadászó sporthorgásznak. Egy szó mint száz, úgy döntöttem, hogy a kíméletes horogszabadítás után ennek a példánynak is visszaadom a szabadságát.

Hajnali öröm a kivételes zsákmánnyal...

Sajnos több kapás már nem érkezett, ezért úgy döntöttünk, hogy délutánig pár órás pihenőt rendelünk el. A kikötőbe érve arra lettünk figyelmesek, hogy fater két csónak között élő hidat alkotva függeszkedik a kikötőben. Két kezével és lábfejével kapaszkodva feszült a víz fölött. Ránk kiabált, hogy segítsünk, ne röhögjünk, de nem tudtuk megállni nevetés nélkül a látványt. Fényképezni nem mertem ugyan, mert a történet kimenetele még kétesélyes volt, de miután Kocika kiszalad a partra és összehúzta a két csónakot, megmentve fatert az októberi fürdőzéstől, mindannyian jót nevettünk. :o) Ez az eset időről időre nevetésre késztetett bennünket a hétvége hátralévő részében.

... és a kíméletes visszaengedés pillanatai

Tapasztalataimat összegezve megállapíthatom, a csónakos horgászat nem egy könnyű műfaj. Rendesen meg kell dolgozni minden egyes halért. Gyakran kell pozíciót váltani, újramacskázni, egy helyben ücsörögni a vadul hullámzó vízen, miközben a süvítő szél, a hideg és a nedves pára mardossa az ember bőrét. Kemény embereknek való csak a horgászat ezen válfaja. Délutánig újramelegítettük átfagyott porcikáinkat, kinyújtóztattuk elgémberedett tagjainkat és mentálisan is felkészültünk a magyar tenger elleni végső támadásra.

A hűvös októberi időben elkélt a jó meleg termoruha

A délutánt egy laza nádi pontyozással kezdtük. Bár csak egy órát szántunk rá, megvallattuk Kocika két etetett helyét, hátha becsúszik egy kóbor nádi potyka. Valami egyszer elhúzta az egyik úszót és a víz alatt tartotta egy ideig, de tapasztalt barátom úgy ítélte meg, hogy ez nem kapás, hanem beleúszás volt, így nem ütötte meg. Fater is elhelyezkedett a szomszédos nádnyiladékban, de ezen a napon már nem mosolygott rá a szerencse. Hiába, ha az ember elszalassza a lehetőséget, nem biztos, hogy újra beköszönt. Miután megbizonyosodtunk, hogy nem jár hal az etetésünkön, ismét a nyílt víz felé vettük az irányt. Társakat is kaptunk Józsi és felesége személyében, kikkel együtt próbáltuk megtalálni a tó ragadozóit.

Rövid betekintést nyerhettünk a balatoni nádi pontyozás világába

Más élmény olvasni róla és más élmény élőben átélni ezt az ősi horgászmódszert

Az első helyen, ahol lehorgonyoztunk, nekem volt egy elhúzásom, de pár méter után otthagyta a tettes a csalit. A megnyomorgatott, pikkelyétől megfosztott küszt és a kapás intenzitását mérlegelve utólag kősüllőre gyanakszom. Közben Józsi felesége fogott egy dévért kishallal csalizva, szabályosan szájba akasztva. Lám, ilyen is létezik... :o) Sötétedés után javasoltam Kocikának, hogy induljunk meg kifelé és félúton próbálkozzunk még egyszer, hátha ott még beköszön a hőn áhított balatoni fogas. Mint kiderült megérzésem helyesnek bizonyult.

Szákban a zsákmány, amiért annyit fáradoztunk

Miközben Kocikával az élet dolgairól beszélgettünk, arra lettem figyelmes, hogy egy óvatlan pillanatban botja után kap és elkezdi lefejteni a zsinórt a táplálkozó ragadozót követve. Érdeklődve figyeltem a nyeletés folyamatát, majd a sikeres akasztást. Míg barátom a hal fárasztásával foglalatoskodott én kinyitottam a merítőszákot és bekapcsoltam a fejlámpát. Esélyt nem adva a halnak sebtiben megmerítettem fehér testét a sötét, kávébarna vízben. Egy pompás balatoni fogas ficánkolt a merítő alján.

Kocika és a hőn áhított balatoni fogas

Tökéletes ragadozó

A kilóhuszas rablóhalat elnézve, rögtön feltűntek a különbségek a Dunán, vagy az Által éren fogott rokonaihoz képest. A legszembetűnőbb erős csontos feje, amely sokkal robusztusabb volt az általam eddig fogott tüskés hátúakénál. Szája és fogai is jóval nagyobbaknak tűntek. Ezüstös teste, szinte fehéresen világított az éjszakában, testalkata pedig jóval nyúlánkabb volt a dunai zömök felépítésű ragadozóknál. Rendkívül örültem Kocika fogásának. Bár nem az én csalimat kapta el a süllő, mégis sikerült fogságba ejtenünk a legendás balatoni fogast egyik példányát, hiszen ezért jöttünk...

Ez a fejedelmi fogás tette fel a koronát a hétvége horgászatára

A kikötőben elégedetten szálltunk ki csónakunkból, hisz csodás élményekben volt részünk ezen a hétvégén. Derekas halakat fogtunk, gyönyörű tájakon eveztünk és betekintést nyertünk a csónakos balatoni horgászat rejtett világába. Nem csak egy feledhetetlen hétvégét töltöttünk a magyar tengeren, de szereztünk egy új barátot is Kocika személyében, kiben egy végtelenül jó embert ismertünk meg. Ezúton is köszönjük ez a feledhetetlen kalandot!

Három napos horgásztúránk alatt számos óriási pontyot és amurt fogtunk a Római tavon, de a békés halak kapásai kizárólag a hajnaltól alkonyatig terjedő időszakra korlátozódtak. Az éjszakák folyamán egyetlen érdeklődő sem akadt a tó mélyén felkínált ínycsiklandozó falatokra. Az első éjjelen nagyon gyorsan feladtam a tétlen várakozást és új módszereken törtem a fejemet, miként csaphatnám be a tó uszonyos lakóit. Ahogy a faházakban lassan elhalkult az élet, a villanyok is leoltódtak, a stégsor mögötti kis öböl egyszeriben életre kelt. A vad rablásoktól, menekülő kishalak fröccsenésétől szinte forrt a víz felszíne a tó ezen pontján. Elhatároztam, hogy szerencsét próbálok, hátha néhány ragadozót sikerül horogvégre kerítenem a stégek mögötti öbölben.

A stégsor mögötti kis öböl vize péntek éjszaka szinte forrt a rablásoktól 

Először a Dunán már jól vizsgázott Rapalámmal szántottam meg a víz felső rétegét, de sajnos rávágás nélkül maradtam. Azt vettem észre, hogy ha a mozgásérzékelő miatt felgyulladt egy faház világítása, a rablások egyszeriben abbamaradtak. Amikor pedig újra elsötétült a táj, ismét felpezsdült a víz felszíne. Mivel a pergetés nem hozott eredményt, összeállítottam egy úszós süllőző készséget, amellyel a fenéken kínáltam fel a küszből nyesett halszeletet. Sokáig nem volt mozdításom, így visszamentem pontyozó botjaink mellé. Egy óra múlva hátrapillantva látom, hogy úszóm eltűnt a felszínről. Odaszaladtam, de a tettes már rég az akadóba vitte a horgot. Újracsaliztam és visszadobtam a szereléket az öbölbe.

Talán kicsalogatják a ragadozókat ma este is a derékig érő vízben rajzó snecik

Sajnos figyelmemet nem voltam képes a stég minkét oldalán bedobva lévő botokon tartani, így mindig lekéstem a kapást ragadozós cájgomon. Késő délelőttig mintegy öt lehetőséget szúrtam el. Kettő rabló akadóba húzta a szereléket, három érdeklődő pedig arrébb vitte az úszómat öt-tíz méterrel. Iszonyatosan bosszantott a saját hibámból elszúrt lehetőségek sorozata. Elhatároztam, hogy a következő éjszakán el sem fogok mozdulni a kis öböl partjáról és kiderítem miféle halak szórakoznak velem.

 Lassan lebukott a nap a horizonton és eljött a rablóhalak ideje

Az eseménydús nap után lassan elkövetkezett az éjszaka. Úszós botjaimat halszelettel és pióca csokorral csaliztam, nem ismervén a tettes kilétét. Lehetett akár süllő, vagy harcsa is az előző éjszaka tréfamestere, így mindkét lehetőségre felkészültem. Szombati nap lévén a csendes éjszaka nem ismétlődött meg a kis öböl partján. Itt is, ott is horgászok ültek a stégek hátsó beugróin. Mivel nagy volt a zsivaj, mászkálás és ki volt világítva több faház is, az előző napi pezsdülés nem volt tapasztalható a tó tükrén. Tudtam, meg kell várnom, míg a szomszédok elalszanak. Házunk mozgásérzékelős világítását letakartam egy törölközővel és erre kértem közvetlen szomszédjainkat is.

 Szákban hever az éjszaka királynője...

Hajnal egy óra körül járt, mire elcsendesedett az összes stég. A hőmérséklet alaposan lehűlt, így visszaszorultunk faterral saját kunyhónkba. Percenként lestem ki a hátsó ablakon, orromat az üveghez tapasztva ellenőriztem világító úszóim pozícióját. Egyik ilyen kikukkantás alkalmával döbbenten vettem észre, hogy világítópatronom fokozatosan gyorsulva oldalra mozdult el. Mivel teljesen kizárt, hogy a levágott fejű sneci életre kelt, ez mást nem jelenthet csakis kapást! Kiszaladtam a faházból, hogy minél előbb megállítsam ellenfelem kirohanását, mielőtt elérné az öböl peremén vízbe boruló bokros rengeteget.

... egy gyönyörű ötven centis süllő

Felkaptam a botomat és bevágtam, de nem éreztem súlyt a zsinór végén. Ellenben az úszóm még mindig mozgott oldalra. A kutya fáját, megcserélte a hal az úszók pozícióját, így rossz botnak suhintottam be. Átszaladtam a szomszéd stégre és megismételtem a műveletet ezúttal a másik pálcámmal. Most viszont éreztem ellenállást és a bevágás után vad fejrázás és ficánkolás törte meg az éjszakai víztükör sima felszínét. Fater rögtön szaladt a merítőért, majd partra segítette az éjszaka királynőjét, egy gyönyörűséges 50 centis süllőt, amely karcsú testével és 1,3 kilójával messze alatta maradt az Által éren ez év tavaszán zsákmányolt fogasomnak.

Számomra ő volt a hétvége legemlékezetesebb fogása

Örömöm leírhatatlan volt. Gyorsan újracsaliztam botomat, hátha újra megismétlődik a történet, de a sors ezúttal másként írta meg a forgatókönyvet. Az előző napi kapássorozat sajnos most elmaradt. Tanulsága a történetnek, hogy ha az ember egy lehetőséget elszalaszt, nem biztos, hogy az élet újra tálcán fogja felkínálni azt. Lassan elérkezett a hajnal és a stégszomszédok kitelepültek az öböl vizére. Így már esélyem sem volt elcsípni egyet a ravasz süllők közül, de azért bánatos sem voltam, hiszen egy pompás példányt sikerült horogvégre kerítenem.

Hajnalban a stégsor mögötti beugrók lassan benépesültek

Én befejeztem a horgászatot és időmet felszereléseim rendezésével és elpakolásával múlattam. Természetesen frissen kelt horgásztársaim még támadásba lendültek egy utolsó roham erejéig, így mindhárom stégen sikerült elkönyvelni még egy – egy gyönyörű fogást. Csanádnak egy termetes pikkelyes, Sándornak pedig egy négy és feles amur akadt a horgára.

 Az utolsó nap első pontya

Sándor egy négyésfeles amurral kezdte a napot

Szlovákiából érkezett szomszédaink szákja sem maradt száraz

Lassan elérkezett a három napot átölelő horgásztúra vége. Teljesen kimerülve hordtuk felszereléseinket a kocsi felé. Idén talán utoljára jártunk ezen a tavon, de most is vastagon elhalmozott minket feledhetetlen élményekkel. Nemcsak nekem sikerült itt hatalmas halakat foglyul ejtenem, de ismerőseim, barátaim is sorra döntögették meg saját rekordjaikat. Nem tudom, hogy tavasz előtt lesz e időm újra horgászni itt, de már nagyon várom a következő találkozást kedvenc vizünkkel, a Tata és Agostyán között elterülő Római tóval...

Köszönjük a csodás kalandokat. Tavasszal találkozunk!

A Dunai horgászat rendkívül nehéz és kiszámíthatatlan. Van, mikor a folyó elhalmoz minket élményekkel, van mikor napokig egyetlen kapás nélkül töltjük el szabadidőnket köves, sóderos partján. Rendkívül nehéz, sőt szinte lehetetlen kiismerni az ős folyamot, hisz itt az eredményesség nem csupán az évszaktól, napszaktól, időjárástól, de a víz magasságától, zavarosságától is nagyban függ. Az sem mindegy, hogy éppen apad, vagy árad a folyó, mert egész más lehetőségeket tartogatnak számunkra ezek a jelenségek. Általában az ember megérzéseire kényszerül hagyatkozni, amik vagy bejönnek, vagy nem. Hosszútávon azonban ezek a megérzések a kitartó horgász számára egyre gyakrabban hozzák meg a várva várt eredményt.

Márnára és keszegre várva a Duna sóderos partján

Barátaimmal úgy döntöttünk, hogy ezen a július végi esős, borús és rendkívül szeles szombati napon a folyam békés halait próbáljuk meg horogvégre keríteni. Persze, ha esetleg nem jönnének be a számításaink, B terv gyanánt mindannyian vittünk magunkkal egy-egy pergetőbotot is. Horgászhelyül a Monostori Erőd előtti sóderos partszakaszt választottuk, ahol bár nem túl mély a víz, reméltük az etetésünkön idővel megjelennek a folyami halak. A több zacskónyi etetőanyagot, vele megegyező mennyiségű agyaggal nehezítettük meg, majd kezdődhetett a hely megszórása a partól olyan harminc méteres távolságban.

Krisztián és Jimmy agyaggal nehezített etetőanyag gombócokat hajigáltak a habokba

Jimmy egy ókori görög atlétát idéző mozdulattal röptette meg a súlyos gombócot

A célhalak ezúttal a Duna vad márnái és termetes keszegei voltak, így csalinak kockára vágott sajtot, puffasztott rizst, vagy csontkukacot tűztünk a degeszre tömött, nehéz ólmokkal kisúlyozott etetőkosarak alatt lifegő horgokra. Botjainkat villára állítottuk meredek dőlésszögben. Végüket kövekkel nehezítettük meg, nehogy egy vadul kapó márna megúsztassa felszerelésünket.

A halak nem jöttek, de a zord felhők már gyülekeztek a fejünk fölött

Az idő nem volt túl kegyes hozzánk. A szinte viharossá fokozódott szél eléggé megkeserítette horgászatunkat, de mi ennek ellenére is nagyon jól éreztük magunkat. Sokat nevettünk, viccelődtünk, miközben egy szélvédett zugban tüzet raktunk, hogy kicsit átmelegítsük átfagyott tagjainkat. Sajnos, a békés halak nem nagyon akarták megmutatni magukat nekünk. Az egész nap eredménye egy megtermett géb lett, ami Jimmy horgán végezte be pályafutását. Krisztián kedve elég bosszús volt, hogy nem sikerült halat fognunk, de hát a sikeres fogás a Dunán sosem borítékolható. A folyó ezúttal zord arcát mutatta felénk.

Tekintélyes etetésünkre egyedül ez a géb állt be

Ahogy közeledett az alkonyat, úgy döntöttünk, hogy feladjuk a sikertelen fenekezést és pergetéssel próbálunk meg revánsot venni a hömpölygő folyamon. Sajnos, csak ketten folytattuk a horgászatot mert Krisztiánnak más programja adódott. Bár, a szeles időben nem élt a víz felszíne, optimizmussal töltött el, hogy barátaim az elmúlt hetekben több nagyméretű süllőt is akasztottak, de sajnos nem tudták őket megszákolni. Krisztián egy derekas harcsával folytatott küzdelemben is alul maradt könnyű pergető szerelésével. A bajuszos szanaszét rágta a szerencsétlen Rapalát mielőtt távozott. Első helyszínként a vízi rendőrség előtti partszakaszt választottuk. A harmadik dobásnál valami odakoppantott felúszó wobbleremnek, de sajnos nem sikerül akasztanom. Mindenesetre műcsalim szerzett egy süllőfog által elkövetett harci sérülést. Önbizalmamat nagyban növelte az eset, de több rávágás ezen a részen sajnos nem érkezett.

A nap végén pergetőbotjainkat vettük elő és a már ismert Duna szakaszt vallattuk meg

Következő helyszínként a hajóállomás környékét választottuk. Jimmy kérdezte, hogy hátulról, vagy elölről kezdjük el megdobálni a kikötőt. Hátulról, mert ha nem jön be, még mindig kezdhetjük elölről – válaszoltam mókásan. :o) Lépésről lépésre vallattuk végig a kikötőt, míg nem a rakodóig értünk, ami bár nekem sosem adott még halat, barátom nagyon bízik benne. A második dobást húztam el a kövezés előtt, amikor apró koppanást éreztem műcsalimon. Rögtön bevágtam, és láss csodát, a horog végén fickándozott valami. Nem kapitális hal ugyan, csak egy méret körüli süllőgyerek, de az ínséges nap után leírhatatlan örömet okozott nekem. Kiabáltam Jimmynek, hogy halam van, de elég sokára hallotta meg, így a süllőcske egy ideig ficánkolt még előttem a vízben. A gyors horogszabadítás után visszacsúsztattam a habokba idei első dunai süllőmet, hogy egy virgonc farokcsapásával eltűnjön az éjszakában.

Megvan az idei első dunai süllőm!

Szép külső akadás. Ezt simán ki fogja heverni...

Bár a méretet nem érte el, de az eseménytelen nap után nagy örömet szerzett nekem

Hátamat kinyújtóztattam és új dobásra emeltem pálcámat. Talán több hal is jár itt a környéken? - tűnődtem. SSR 7 SFC Rapalámat lassan meg-megállítva vontattam be, hogy a sodrás éppen hogy csak egy kicsit kapjon bele csőrébe. Már csak pár méterre járt tőlem a fahalacska, amikor akkora rántást éreztem a bot végén, mint még pergető pályafutásom alatt soha. Bevágtam, és botom azon nyomban karikába hajlott. Rögtön a fék után kaptam és próbáltam engedni rajta, mielőtt a meginduló tettes kitépte volna kezemből a könnyű süllőző pálcát.

Hűha! Ez meg mi a jó ég lehet?

Itt még nem látszott, hogy ki is  a tettes...

Az orsó sikítva adagolta a zsinórt a hal brutális kirohanásaihoz. Botom keményen dolgozott, mint előtte még sosem. Mi lehet ez? Nagy fogas biztos nem, hisz fejrázást nem érzek, viszony egymást követő iszonyú rántásokkal borzolta idegeimet ellenfelem. Talán termetes balin lehet. - suttogta Jimmy, miközben újabb rántások szaladtak végig a pálcán. A lefelé törő szörnyeteget alig bírtam megállítani. Egyszer csak mintha elakadtam volna, a hal megállt a fenéken. Fölé mentem a parton és megpróbáltam kicsit erőltetni, mire zsákmányom elszakadt az aljzattól. Ekkor esett le a húsz fillér kibe is botlottam. Megérzésem egy pillanat alatt valósággá vált, mikor az előttem fröcsögő vízben megpillantottam egy hatalmas márványló testet és a víz fölé meredő két fehérlő bajusz szálat.

A könnyű süllőző bottal akasztva alaposan próbára tette ellenfelem horgásztudásomat

Harcsát akasztottam! A Dunán először!

Harcsát akasztottam! - kiáltottam fel örömömben. Barátom figyelmeztetett viszont, hogy a harcnak még nincs vége. Mivel ilyen zsákmányra nem készültünk, csak nagy nehézségek árán tudtuk partra emelni az est halát, hisz a hatalmas harcsaszájba belenyúlni magában sem veszélytelen dolog. Főleg, ha még ott fityeg benne egy Rapala két hármashorgával egyetemben. Óvatosságra intettem Jimmit, miközben megragadta a hal alsó állkapcsát és partra segítette életem eddigi legnagyobb harcsáját.

Ahogy farkával sorozatokat vert a zsinórra, alaposan összenyálkázta egy méter hosszan

Parton a csodálatos márványtestű vadvízi ragadozó

A wobbler a szája felső részébe akadt áldozatomnak, minkét horgával masszívan odavarrva magát. Így harcsámnak csak akkor lett volna esélye a menekülésre, ha eltépi zsinóromat. Gyors fényképezés után mérlegeltük első dunai bajuszosomat, ami kilencvenhárom centijével és kereken öt kilós súlyával pergetve fogott legnagyobb halamnak bizonyult. Elégedetten csaptuk össze tenyerünket Jimmyvel. Igazán szép munka volt zárószóra.

Rapalám mindkét horga biztosan fogta zsákmányom szájának felső peremét

Csupán öt kiló és 93 centi. Harcsában nem számít nagynak, de azért szép fogás

Ahogy az eseményeket végiggondolom, furcsa, hogy az óvatos harcsa pont ott vágott rá a műcsalira, ahol az imént a süllő fickándozott a horgomon. Egyáltalán nem riasztotta el a felszínen történt vircsaft. Vagy talán pont ez vonzotta oda a kíváncsi ragadozót? Bárhogy is történt az eset, egy biztos. Az alkonyat beköszöntével a Duna megmutatta nekünk másik arcát is és vastagon kárpótolt minket az egész napos sikertelen próbálkozásokért. Egyre inkább szívemhez nő ez a folyó...

Lám megérte stratégiát váltani. Gyakran a kísérletezgetés hozza meg a sikert...